Egy csokor mezei virág

Volt egyszer egy gyönyörű mező, amely tele volt színes virágokkal, tarka-barka lepkékkel, és zümmögő méhekkel. Ott játszadozott Abigél és Absolon önfeledten. Édesanyjuk egy nagy- nagy pléden pihent a dús, üde zöld fűben. Könyvet olvasott. Néha ráröppent egy hétpettyes, de nyomban tovább szállt. A közeli fán rigó dalolt. Abigél összegyűjtött egy csokor mezei virágot és odalépett anyukájához: - Anyukám, anyukám, Mondd meg mostan nékem, Ki a legszebb kislány Ezen a vidéken? Ugye, az én vagyok, Drága édesanyám? Ha tükörbe nézek, Téged látlak talán? Gyönyörű szép orcád, Mosolygó két szemed, Ölelő két karod, Szívem súgja neved: Édesanyám... – Ezután átadta a csokrot, megpuszilta mosolygós arcát és odaült az ölébe. Egyik virágot óvatosan a hajába fonta. – Nagyon szép vagy! Szeretlek! - mondta neki kedvesen. Közben Absolon is megérkezett egy csokor virággal, amit nagy gonddal a rétről szedett:- Te vagy a legszebb rózsa a virágok között. Hangod, mint lágy zeneszó, szereteted örök. Ó, te vagy a biztonság és a vigasz nekem. Jó szíved együtt dobban mindörökké velem? Te vagy az édes otthon, nemes, odaadó. Szívem csokorba kötöm, s néked odaadom. – Ezután átadta a csokrot, megpuszilta mosolygós arcát és odaült ő is az ölébe. Egyik virágszálat óvatosan a másik oldalon ő is a hajába fonta. – Nagyon szép vagy! Szeretlek! - mondta neki kedvesen. Édesanyja már nem bírta türtőztetni magát és a boldogságtól hullani kezdett a könnye. Hullt, hullt, mint a záporeső. – Köszönöm szépen nektek ez a csodálatos ajándékot! – suttogta elfúlón. A nap eközben mosolyogva tündökölt az égen, szerteszét szórta sugarát. A földön mindenki nagyon, de nagyon boldog volt.