Ébredezik a tavasz

Reggel, amikor felébredtem, már világos volt. Így könnyebben keltem, vidáman, dudorászva. Odakintről édes madárdal szűrődött be. De szép!- sóhajtottam. – Ha én így tudnék énekelni! – gondoltam magamban. Igyekeztem, hogy minél hamarabb kiérjek a természetbe. Ott volt a házunktól pár lépésnyire az erdő és a tisztás. Jól tudtam, hogy mit szabad és mit nem. Ismertem a növényeket, a gyógynövényeket, az erdei állatokat, még a viselkedésüket is. Szüleim megtanítottak rá. Ráadásul a közelből láttam és megtapasztaltam azokat. Apukám már dolgozott, nagyon korán kelt. Akkor én még aludtam. Bár éreztem a pusziját a homlokomon. Sose ment el anélkül, hogy ne adott volna egy leheletnyit. Édesanyám otthon sürgött-forgott, a kertben és a lakásban. Mindig akadt teendője. Sokszor segítettem neki, még akkor is, ha nem kérte. Láttam, hogy elkél a segítség, így tettem a dolgomat. Viszont most nem volt rá szükség. Miután engedélyt kaptam rá, kimentem a kertbe. A nap gyengéden cirógatta az arcomat, ami nagyon jól esett. Ekkor dalra fakadtam. Szerettem énekelni. A szüleim mindig azt mondták, hogy úgy énekelek, mint egy csalogány! Egyszer csak észrevettem valamit. Odamentem, leguggoltam hozzá. - Szervusz! Ébredezel hóvirág? Látom, már a testvéreid is ocsúdnak! - mosolyodtam el. - Áááááá – ásított egy nagyot nyújtózkodva a hófehér szirmú szépség.- Szervusz! Jót aludtam! - Mi is! Mi is! – kürtölték világgá a többiek is. - Tavasz van? – kérdezte az első. - Igen, zsendül! – válaszolta Berkenye, mert így hívták a kislányt. - Érzed a melegedő időt? - Igen, érzem, de finom! Simogatja a lelkem. Szinte mosolyog a kikelet! - Szervusz, kicsi hangya! Szervusz, hétpettyes! Szervusz, méhecske! Szervusz, pók apó! Ti is felébredtetek? Előcsalogatott a napsugár? – nézett rájuk kérdőn Berkenye. - Szervusz! Igen, és még milyen jól tettük, hisz csodaszép az idő! A pók máris szőni kezdte sebesen a hálóját. - Hm, milyen jó lesz, ha beleragad majd egy-két kövér légy, vagy egy dunyog-szúnyog! – gondolta, már is nyalta a száját körbe-körbe. Ekkor ért oda hozzájuk a süni, a mezei nyúl és néhány dalos madár is vidáman fütyörészve: Itt a tavasz végre, úgy vártuk már fényed! Tündökölj az égen, legyen e Föld éden! - Ez nagyon szép volt! - mondta ámulattal a gyermek. - Köszönjük szépen! - felelték a kismadarak: a rigó, a cinke, a seregély, a mezei pacsirta, a tengelice, a zöldike és a sármány, majd vígan, csicseregve tovaröppentek. Itt a tavasz végre, úgy vártuk már fényed! Tündökölj az égen, legyen e Föld éden! - Te hova mész méhecske? - Elkezdem a munkát, a finom, ízes nektár begyűjtését a kaptárba, amiből mézet készítek majd. Te is kaphatsz belőle! - De jó! Szeretem a mézet. Köszönöm szépen. - Szívesen! - azzal: huss, tovaröppent. Közben a hangya és a katica is elindult. - Ti hova készültök? - Megyek élelmet gyűjteni a bolyba!- felelte a hangya és sietett tova. - Megyek petét rakni!- kiáltotta vidáman a hétpettyes és röppent tova. Ó, de kár! Elmentek. Persze megértem őket, hisz ők is csak a dolgukat teszik. - Kedves süni, drága nyuszi! Ti hova mentek? Mit fogtok csinálni? - Megyek fogócskázni a lepkével! – muszogta a nyuszi. - Megfogom a nyulat! – puffogta a süni. - Engem akarsz megfogni? – Ha-ha-ha, ha-ha-ha, hahotázott hangosan a nyuszi. - Igen! - Hiszem, ha látom! - Fogadjunk? - Fogadjunk! De miben? - Abban, hogy aki nyer, azzal játszanak, fogócskáznak a többiek: Berkenye, Én és Te, nyuszi. - Jó, rendben, áll az alku. Még paroláztak egyet, aztán megbeszélték, hogy mi legyen a cél. - Aki előbb elér a varázsmogyoróig, az lesz a győztes! - Rendben. A süni egy cselt eszelt ki természetesen, hisz tudta ő, hogy a nélkül sose nyerhetne, ám meg akarta leckéztetni a hencegő nyulat. - Erre, a közelben levő pallóra, aminek a közepén, alul egy nagy kő van, futás közben a túloldalára odadobok egy akkora követ, amekkorát még elbírok és ráfutok a palló innenső oldalára. A nagy kő abban segít majd, hogy elhajít jó messzire. – Kuncogott alig halhatóan. - Vigyázz!- Kész! Rajt! - kiáltotta Berkenye, akit megkértek erre. A mezei nyuszi nyakába szedte hatalmas ugrólábait és futott, futott amilyen gyorsan csak bírt. A süni pedig véghez vitte, amit kitervelt. A mezei nyuszi már nagyon közel járt a győzelemhez. Már majdnem célba ért. Na, még egy kicsi, na, még egy, hú, mindjárt ott van az aranyfánál, mikor a süni, mintha az égből pottyant volna - sitty- sutty, máris ott volt a célban. Mivel a nyuszi hátra se nézett, nem vette észre a cselt, csak Berkenye, aki a fejét csóválta és szúrósan nézett a szemével. - Éljen! Győztem! – ujjongott a süni. - Nem tudom, hogy ez hogy történhetett!- motyogta nagy búsan lekókadt fülekkel a nyuszi. - Tudod, hogy? Elmondjam? - Igen, kérlek! Ekkor elmesélt mindent töviről hegyire. A tapsifüles csöndben hallgatta. Azért eszéltem ki ezt a tréfát, mert az imént, még hencegtél. Látod? A győzelmemhez csak egy cselre volt szükségem. - De ez nem volt becsületes, azt ugye tudod? - Igen, tudom! Ne haragudj érte! Bocsánatot kérek! - Semmi baj, megértem, hogy meg akartál leckéztetni, de máskor ne csinálj ilyet! - Nem fogok! - Ezt hallva már Berkenye is jókedvűen kapcsolódott be a tereferébe. Itt a tavasz végre, úgy vártuk már fényed! Tündökölj az égen, legyen e Föld éden! - füttyögte a kis rigó, aki épp ott röppent el fölöttük. - No, akkor játsszunk? Fogócskázunk? - Igen! - vágták rá mindketten. - Persze! Mindenképpen! – nevettek jóízűen. Miután kijátszották magukat, elbúcsúztak egymástól és mindenki ment a dolgára. Berkenye is hazament. Útközben dalra fakadt. - Úgy énekelsz, mint egy csalogány! - csicseregték a fölötte röppenő kismadarak. - Köszönöm szépen!- kacagott vidáman. Így történt, ha hiszed, ha nem.