Disznóvágás, vagy mégsem?

A kiskondás Gömbit, Hurkát és Husit mindennap kora reggel kivitte az erdőbe.  Addig őrizte őket, míg azok megették az összes makkot, amit találtak, majd este hazahajtotta a kondát a disznóólba, ott töltötték az éjszakát. De nem csak a kiskondás terelte őket, hanem egy kutya is segített neki.

Talán egy hétfői nap volt. Minden a megszokott módon történt.

-          Röf! Röf! Röf! Nézd, Hurka, mennyi makk!

-          Te szedd a tölgymakkot, Gömbi, én és Husi pedig a bükkmakkot. Abból van a legtöbb. Holnap meg fordítva.

-          Röf! Röf! Röf! Jó, rendben van Hurka! Nézzétek! Itt van valamelyik állatnak a teteme. Együk meg ezt is. Fő a változatosság- jelentette ki Husi. Hamar jóllaktak, így leheveredtek. Esteledett, amikor Gömbi megszólalt.

-          Remélem, jóllaktatok.

-          Miért? Van még valami? –csúszott ki Husiból.

-          De torkos vagy!- kacagtak fel a többiek.

-          Nincs!- felelte Gömbi.

-          Akkor menjünk. Sietnünk kell, mert sötétedik. A kiskondás és a kutya hazaterelte a kondát. Lefeküdtek telihassal a disznóólban. Éjfélkor, vagy talán hajnalban Husi nyöszörögni kezdett.

-          Jaj! Jaj! Jaj!

-          Mi a baj? – kérdezték a testvérei aggódó képpel.

-          Fáj a gyomrom. Azt hiszem, hogy sokat ettem.

-          Szerintem holnap pihentesd.

-          Még hogy ne egyek semmit? A végén olyan leszek, mint a gazda gebéje.

-          Inkább csak keveset eszek.

-          Jó, jó, de most próbálj meg aludni!- kérlelték a testvérei.  Husi nagy nehezen, de elaludt. Másnap, kora hajnalban, mikor Kukori ébresztette a baromfiudvart:

-          Kukurikú! Kukurikú! - valami más történt, mint ami az eddig megszokott volt. Nem jött a kondás és nem jött a kutya se.

-          Mi történt? – kérdezte aggódva Husi.

-          Félted a hasad? – kacagtak a testvérei.

-          Nem, dehogy, csak ilyenkor szoktunk indulni.

-          Mi történhetett?

-          Nem tudjuk.

-          Úgy hallottam a minap, hogy karámot építenek az ólunkhoz. – gondolkodott hangosan Gömbi.

-          Igen, én is hallottam. – felelte Hurka. Ekkor kinyílt az ól másik ajtaja. Csodálkozva csörtettek ki, iramodtak ki vaskos sonkáikon.

-          Hű, ez a karám!- kiáltott fel Husi. - Igen. Akkor mától itt leszünk egész nap.

-          Nem járkálhatunk az erdőben?

-          Azt hiszem nem. – felelte Gömbi bánatosan.

-          Nézzétek! A kiskondás valamit beleöntött ebbe a valamibe.

-          Mi lehet ez?

-          Azon tűnődöm, azon töprengek, hogy most egész nap ezen a kis helyen leszünk?- így Hurka.

-          Azt hiszem. Vége a jó életnek. Vége a szabad életnek.- búsult el Husi.

-          Nem keresgélhetünk makkot, nem túrhatjuk a földet, nem dagonyázhatunk a sárban.-kesergett Hurka.

-          Föld és sár itt is van.-jelentette ki Gömbi.

-          De ez nem olyan!- panaszkodott Husi.

-          Hát nem!- így Hurka.- Tudjátok, hogy mi ez? – mutatott a váju, leppentő tartalmára.

-          Nem tudjuk!- felelték a többiek.

-          Ez a moslék.

-          Hát úgy is néz ki! Ezt kell ennünk? – fakadt ki Husi.

-          Igen. Azért kóstoljuk meg.

-          Jó, hiszen nincs más. – felelte elkeseredve Husi.

-          Hm. ez vizezett korpa, kukoricadara, és kenyér keveréke. Nem is olyan rossz- mosolyodtak el a malackák. Jól telepakolták a hasukat. Husi csak keveset, nehogy megfeküdje a gyomrát. Este bedöcögtek vaskos sonkáikon az ólba és nyugovóra tértek. Így volt ez minden nap: tavasszal, nyáron, ősszel és télen. Olykor kaptak krumplit, árpát, répaféléket és a takarmánytököt is a moslékba keverve. Bármit adtak nekik, mindent megettek. Nem voltak válogatósak. Télre mindhárom malac jól meghízott. A gazda minden nap mustrálta, nézte, szemmel méricskélte őket.

-          Vajon miért néz minket olyan furcsán a gazda?- tette fel a kérdést Hurka.

-          Nem tudom. – felelte Gömbi.

-          Szerintem le akar vágni minket. – dünnyögte Husi.

-          Ezt hogy érted?

-          A múlt hétvégén, hajnalban, amikor még Kukori sem ébresztett, nem hallottad, hogy visított Dönci? Azóta meg a hangját se hallottuk. Úgy féltem akkor. Olyan rossz érzésem támadt.- Így Husi.

-          Igen emlékszem. – felelték.- Mi is nagyon féltünk. – Ekkor újra megjelent a kiskondás, a böllér és a gazda.

-          Az épp moslékot habzsoló Husi hirtelen megállt, és izgatottan mutatott feléjük.

-          Odanézzetek!

-          Hová?- de már ők is látták. Mustrálták, nézték, szemmel méricskélték őket. A malacok fülelni kezdtek.

-          Szerintem várjunk még vele egy évet, szerintem korai még. – mondta a böllér.

-          Így gondolom én is!- felelte a kiskondás.

-          Akkor várunk még egy évet. – jelentette ki a gazda, majd ahogy jöttek, úgy el is mentek.

-          Mit jelentett, amit mondtak?

-          Nem tudom, de úgy érzem, hogy jót. – mosolyodott el Husi.

-          Úgy gondolom én is- lélegzett fel Gömbi.

-          De jó!- kiáltott fel Hurka. Gömbi, Hurka és Husi tovább élték életüket.

Éjszakánként olykor-olykor arról álmodtak, hogy mindennap kora reggel kihajtják őket az erdőbe.  Addig őrizték őket, míg megették az összes makkot, amit találtak, majd este hazahajtották a disznóólba, és ott töltötték az éjszakát. De nem csak a kiskondás terelte őket, hanem egy kutya is segített neki.

Így volt, mese volt. Ha nem hiszed, járj utána!