Csodakenyér

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egy nagy királyság. Ott élt az aranypalotában egy öreg király a három fiával. Az uralkodónak már megromlott az egészsége, az elméje se volt a régi, ezért feltette magában, hogy annak a gyermekének adja koronáját, aki érdemes lesz rá. Elhatározta hát, hogy próbára teszi őket.

A legkisebb ifjú azon a csillagos éjszakán azt álmodta, hogy megkereste és meg is találta a világ legszebb, legnemesebb és legokosabb királylányát. Másnap jókedvűen ébredt. Nyomban elmesélte álmát az édesapjának és a testvéreinek. Bátyjai jót nevettek rajta. A király pedig azt mondta:

-Olyat úgyse találsz, mert a világ legszebb, legnemesebb és legokosabb lányát én vettem feleségül. De ha mindenáron azt szeretnéd, hát jól van, menj, keresd meg, sőt, mindegyikőtöknek azt a feladatot adom, mert az utóbbi időben azon gondolkodtam, hogy benneteket megházasítsalak. Emellett hozzátok el nekem a Csodakenyeret.

-Hogy mit?- csodálkoztak az ifjak. Soha hírét se hallottuk. Hol van, merre?

-Nem tudom, járjatok utána!-jelentette ki a király, azzal visszaült a trónusára, a három királyfi pedig gondolkodóba esett.   Ekkor a bársonybundás Mirci cica előjött a sutból, félrehívta a legkisebb, Bence nevű királyfit, aki a legtöbbet törődött, foglalkozott vele ez idáig, és így szólt hozzá.

- Az egyik társamtól azt hallottam, hogy bizony van ezen a világon megboldogult édesanyádnál szebb királykisasszony, aki a szomszéd ország királyának az egyetlen lánya. Azonban őt sok- sok évvel ezelőtt elrabolták.

-Elrabolták? De kik és hogyan? – hüledezett Bence.

-Nem tudok mindent, de elmondom azt, amit tudok. Először egy ördög rabolta el, de onnan kiszabadította egy aranyhajú tündér. Elvitte magával Tündérországba. Ott jól ment a sora. A lány barátnőként tekintett megmentőjére. Azonban egyszer megpillantotta őt a vasorrú bába, aki csupán irigységből felkapta a seprűjére és egy vásárban eladta a törpének. Szomorkodott a királylány, amikor nem látták, de a törpe oly boldog volt, hogy észre se vette a lány bánatát. Annyira, de annyira szerette, hogy elhalmozta kincsekkel, szépséges ruhákkal, csillámló ékszerekkel, igazgyöngyökkel, de Anna, amikor nem látták csak sírt és sírt.

-Most is ott van még? – érdeklődött a legkisebb királyfi.

-Dehogy! Amikor az egyik alkalommal kisétált az ezüstrétre, ahol hamvas volt a pázsit, zengő harangvirágok nyíltak, mókuskák ugrabugráltak, mosolyogtak az édes gyümölcsök, s beszéltek az aprócska állatok, leült a gyémánt padra szomorkodni. Hirtelen a felhőből leszállt a pisze orrú hétfejű sárkány, magával ragadta és felszállt vele a felhők fölé a birodalmába. Gyémántpalotája legfelső tornyába költöztette. Ott is jó dolga lehetett volna a lánynak, mert kedvére olvashatott, hisz hatalmas volt a könyvtár. Süthetett, főzhetett, amikor csak akart, sőt segíthetett a szolgálóknak, alamizsnát és otthont nyújthatott az arra kóborló állatoknak. Azonban rab volt, hisz a palota kertjén túl nem mehetett sehova. Az óriás az ajtó kulcsát mindig magánál tartotta, a nyakában viselte. A kertet egy hűséges szolga őrizte. Sajnos csak ennyit tudok. Sokan próbáltak már szerencsét: hercegek, grófok, szegénylegények, de egyiknek se sikerült kiszabadítani.  Hogy mi történt vele az óta, és hogy ott lakik-e még, azt sajnos nem.

-Köszönöm szépen, ez is nagy segítség volt. Elmondom a testvéreimnek, amit most megtudtam, összedugjuk a fejünket és megtárgyaljuk hogyan tovább.

-Rendben, tedd azt!- mondta Mirci és visszafeküdt a sutba dorombolni. Így is történt.

A három királyfi elbúcsúzott a királytól, és Mircitől. Feltarisznyálták magukat hamuban sült pogácsával, felnyergelték lovaikat, felpattantak a hátukra és elindultak a hétfejű sárkány birodalma felé.

Mentek, mendegéltek három nap és három éjjel, az Óperenciás tengeren keresztül, hegyeken-völgyeken által, míg el nem érkeztek egy ezüstösen csillogó folyóhoz. Megpillantottak benne egy aranyhalat. Bence illedelmesen megkérdezte tőle:

-Kedves aranyhal! Anna királykisasszonyt keressük. Úgy tudjuk, hogy a hétfejű sárkány palotájában él. Meg tudnád mondani, hogy merre menjünk?- A hal elgondolkodott.

-Nem tudom sajnos, viszont a nővérem lehet, hogy tudja.

-Hol lakik?

-Ott szokott úszkálni annál a nagy kőnél. Látod?

-Igen, látom.

-Köszönöm szépen a segítséget.- mondta illendőképp az ifjú.

- Szívesen-felelte az aranyhal. Elvágtattak a nagy kőig. Valóban ott lubickolt az aranyos hal. Bence megkérdezte tőle:

-Kedves aranyhal! Anna királykisasszonyt keressük. Úgy tudjuk, hogy a hétfejű sárkány palotájában él. Meg tudnád mondani, hogy merre keressük? - A hal elgondolkodott.

-Nem tudom sajnos, viszont a nővérem lehet, hogy tudja.

-Hol lakik?

-A partközelben szokott úszkálni, ott, ahol az a lángcsóva van. Látod?

-Igen, látom.

-Köszönöm szépen- mondta illendőképp az ifjú. Elvágtattak a lángcsóváig. Valóban ott lubickolt az aranyhal. Bence megkérdezte tőle:

-Kedves aranyhal! Anna királykisasszonyt keressük. Úgy tudjuk, hogy a hétfejű sárkány palotájában él. Meg tudnád mondani, hogy merre menjünk? -A hal elgondolkodott.

-Igen, tudom. Menjetek tovább addig, ahol háromfelé ágazik el az út. A középsőn menjetek tovább, amíg el nem értek az égig érő aranyalmafához. Azon menjetek fel a fenti világba. Ennyit tudok segíteni.

-Köszönöm szépen- mondta illendőképp az ifjú. Elvágtattak a fához, melynek gyümölcsei úgy ragyogtak, mint ezernyi apró lámpás, s levelei lágyan, dallamosan susogtak. Lovaikat kikötötték a fa törzséhez. Először elfogyasztottak egy-egy a hamuban sült pogácsát, amitől háromszor erősebbek lettek. Aztán elkezdtek mászni a fán fel, egyre feljebb három nap és három éjjel, mire megérkeztek. Először elfogyasztottak egy-egy újabb hamuban sült pogácsát, amitől hétszer erősebbek lettek, majd szétnéztek. Úgy elcsodálkoztak, hogy tátva maradt a szájuk. Álomszép volt a táj. Hétágra sütött a nap, édesen daloltak a kedves kismadarak, kellemes illatot fújt a fuvallat, s a csörgedező patakban domolykók úszkáltak gondtalan. Nyugalom és csend honolt a birodalomban, csak a szelíd erdei állatok neszeztek az oltalmat nyújtó fák között. Mintha távolban cimbalom muzsikált volna. Elindultak a hang irányába, s estére megérkeztek a sárkánykirály palotájához. Bekopogtak az ajtón. Maga a hétfejű sárkány nyitott ajtót. Rettentően elcsodálkozott.

-Hát ti kik vagytok és mit kerestek itt, ahol a madár se jár?- kérdezte.

-A testvéreimmel Anna királykisasszonyt keressük- válaszolta Bence.- Úgy tudjuk, hogy a te palotádban él. Haza szeretnénk vinni.

-Nincs már itt- mondta lehorgasztott fejjel a sárkány, de azért kerüljetek beljebb.

-Hogyhogy?- kérdezte meglepődve a legkisebb ifjú.

-Az úgy történt, hogy az egyik nap, amikor nem voltam itthon, váratlanul megjelent egy haragosom, aki hajdanában a jó barátom volt és elvitte. Azóta se láttam. Mintha a föld nyelte volna el, hiába kerestem– nyoma veszett.

-Haragosod, aki jó barátod volt? Nem értem.

-Ez már egy régi és hosszú történet.

-Kérlek, mondd el!

- Gyerekkori barátság volt, azt gondoltam, hogy egy életen át fog tartani, de nem így történt. Néhány pillanat alatt ellenségek lettünk- folytatta szomorúan a sárkány -Anna miatt történt, mert ő is szemet vetett a lányra.

-Nem lehet visszacsinálni?

-Sajnos nem, mert, ahogy mondtam az imént, mintha a föld nyelte volna el, hiába kerestem, nyoma veszett.

-Értem. Segítünk. Megkeressük. Útbaigazítanál minket? Merre lakott a jóbarátod, s ki ő?

-Egy egyszemű óriás, aki a repülő kastélyban lakik. Adok neked egy iránytűt, hátha segít. Az övé volt, barátsága jeléül adta annak idején. Adok nektek egy-egy táltos paripát, üljetek fel rájuk, ők tudják a dolgukat.

-Köszönjük -felelte Bence. Felültek a lovak hátára, majd elköszöntek egymástól. A táltos paripák, mivel szárnyuk is volt, huss, felrepültek. Szálltak, mint a szél, sőt még annál is sebesebben, úgy, mint a gondolat. Üde, buja erdőn, zöldellő mezőn, csipkés hegyen keresztül, végtelen tenger felett, jámbor felhők és cirógató sugarak alatt suhantak, míg egyszer csak Bence megpillantotta a repülő kastélyt. -Ott van, nézzétek!- A táltosok leereszkedtek és legelészni kezdtek a selymes réten. Az ifjak pedig megették az utolsó hamuban sült pogácsát, amitől tizenkétszer erősebbek lettek. Elindultak hát az óriás palotája felé. Bence ment elől. Felmentek a grádicson és bekopogtak a házba. Anna nyitott ajtót. Olyan szépséges szép leányt, mint amilyen ő volt, még emberi szem nem látott. Szeme kék volt, mint az ég, haja aranybarna, selymes, mint a pázsit, és orcája, mint a rózsa szirma. Ott mindjárt egymás nyakába borultak. 

-Te az enyém, én a tied, ásó, kapa s a nagyharang válasszon el minket!- mondták szinte egyszerre. A lány behívta az ifjakat a konyhába. Az asztalon gőzölgött a kemencében sütött Csodakenyér. Azt kérdezitek, hogy miért ez volt a neve? Azért mert aki beleharapott, annak szinte elolvadt a szájában, mint a vaj, a puha veknibél. Kovászból, vízből és egy kis sóból dagasztotta Anna. Még dúdolt is hozzá, amikor készítette.  Már épp fel akarta szelni, hogy megkínálja a vendégeket, amikor egy hatalmas buzogány csapódott a palota falába.

-Jaj, jön haza az óriás!- kiáltotta rémülten a királylány. Bence egy gyors mozdulattal az asztalra tette az iránytűt, egy konyharuhába bugyolálta a kenyeret, magához vette, s majd mintha csak egy pihetoll lenne, felkapta a lányt és amilyen gyorsan csak tudott, futott vele a táltoshoz. Az ifjak is felpattantak a paripákra. Bence maga mögé ültette a lányt és a táltosok, huss, felrepültek. Szálltak, mint a képzelet, erdő, mező, hegy, a végtelen tenger felett, a békésen szundikáló bárányfelhő és a tündöklő Nap alatt, míg egyszer csak megszólalt az első paripa, amin Bence és Anna ült.

-Tépj ki egy szálat a sörényemből, és dobd el!- Az ifjú így is tett. Pillanatok alatt égig érő erdő nőtt ki a földből, amely lelassította az óriást. A sűrű, szövevényes ágak között nehezen haladt. Már az óriás palotája és a lejáró között, az út felénél jártak, amikor újra megszólalt a táltos.

-Tépj ki egy szálat a sörényemből, és dobd el!- A fiú így is tett. Pillanatok alatt koromsötét lett, még az orráig se látott az óriás. Botorkált, botladozott, bukdácsolt, hiába volt rajta a hétmérföldes csizma. A táltosok szemei csillagként tündököltek és világítottak nekik. Ekkorra odaértek a lejáróhoz, ahol véget ért a sötétség. Ott várta őket a hétfejű sárkány. Bence röviden elmondta, hogy, s mint történt, megköszönte a táltos paripák segítségét, még egyszer megcirógatta selymes sörényüket, aztán elbúcsúztak egymástól és elkezdtek mászni az égig érő aranyfán lefelé. Ott már nem volt hatalma az óriásnak, aki épp akkor ért oda.

-Tépj ki egy szálat a sörényemből, és dobd el!- kiáltotta még utoljára a táltos. Az ifjú így is tett. A hatalmas fa egyszer csak elkezdett zsugorodni, ezért szinte pillanatok alatt leértek a földre. Felszálltak a lovaikra és elindultak hazafelé. Elhaladtak a három segítőkész aranyhal mellett. Egy ideig önfeledten nézték, ahogy az aranyos pikkelyű halak békésen, gondtalanul úszkáltak a vízben a ringatózó növények között, s a szívüket melegség járta át, aztán tovább mentek. Hamarosan hazaértek a királyságba, a palotába. A király már számolta a napokat, annyira várta drága gyermekeit. Amikor megpillantotta őket, még egy könnycsepp is kibuggyant a szeméből a határtalan örömtől.

-Végre itt vagytok és elhoztátok hát a legszebb, legnemesebb és legszorgalmasabb királykisasszonyt kerek e világon!-jegyezte meg a király meghatottan. Az ifjak elmesélték, hogyan szabadították ki Anna királylányt, majd Bence átadta édesapjának a Csodakenyeret is.

-De vajon ki érdemli meg a koronát?- tűnődött az uralkodó. A három királyfival összedugta a fejét, gondolkodtak, tanakodtak egy darabig, majd a legidősebb ifjú azt mondta:

-Mindhárman részt vettünk Anna királylány kiszabadításában, de a legtöbbet mégis Bence, a legfiatalabb tette érte, ezért őt illeti meg a korona és persze a lány keze.

-Hát jó, ha így gondoljátok, legyen!- felelte a király.

- Mit gondoltok, vajon kibékült az óriás és a hétfejű sárkány?-tette fel a kérdést Bence.

-Szerintem igen -válaszolta Anna. - Úgy gondolom, hogy amikor az egyszemű ránézett az ismerős iránytűre, eszébe juthatott a közös gyermekkor, a barátjával együtt eltöltött sok-sok örömteli perc, s a szeretet. Ráébredhetett arra, hogy egy ilyen apróság miatt nem érdemes egy tartalmas, törődő és mély barátságot megtörni. Utána pedig a lejárónál még találkoztak is. Hátha egyszer megtudjuk azt, hogy mi történt- mosolyodott el a szépséges és okosan gondolkodó lány, miközben szemében szerelmes fény gyúlt, majd átölelte kedvesét.

- Anna, drága Annácskám!- suttogta Bence elfúló hangon, miközben megcirógatta a lány bársonyos orcáját. Milyen szerencse, hogy rád találtam!- Az esküvőre szétküldték a meghívókat, amelyre még a szomszéd ország királyát is meghívták, aki boldogan ölelte, csókolta egyetlen leányát. Áldást adtak az ifjú párra, jó egészséget, boldogságot, és jólétet kívántak. Lakodalmat csaptak, hét országra szólót. Húzták a cigányok, ropták a vendégek. Még ma is járják a csűrdöngölőt, ha még meg nem unták.

Az öreg király pedig átadta a trónját a legkisebb fiának, aki jó és igazságos uralkodó lett. Itt a vége, fuss el véle, ha nem hiszed, járj utána!