Bucika a becsületes

Bucika egyik nap az iskolából hazajövet, félúton, leült a padra. Tankönyvét olvasgatta, láthatóan ott készült fel másnapra. Tanult és memorizált, majd felmondta magában. Észre se vette, hogy elröpült az idő. Kezdett szürkülni és lemenni a Nap. Bucika tétován, tanácstalanul nézett körül. Nagyon el volt keseredve. - Most mit tegyek? - Vancsi megígérte, hogy hamar visszahozza a füzetemet, amiben még holnapra meg kell írnom a házi feladatot. Kölcsönkérte, hogy bepótolja a hiányzásakor írtakat. - De sehol sincs. Vajon mi történhetett? Miért nem jön? Most mi lesz? - Búsult, csüggetegen és magába roskadva várakozott. - Lehet, hogy az anyukám is keres. Azt se tudja, hogy hol vagyok. Nem szoktam csak úgy elmaradozni. Nem gondoltam, hogy ennyit kell majd várnom – gondolta magában. Egyszer csak megszólalt épp fölötte a fán a bagoly: hu- hú- hu, hu- hú- hu, hu- hú- hu. - Jaj, de késő van. Mit tegyek? – tördelte a kezét kétségbeesetten. Ekkor a távolban feltűnt édesapja és Cicabogár. Bucika mikor meglátta őket, sírva fakadt. - Mi történt Bucika? – néztek a magába roskadt Bucikára. Elmesélte hát, hogy mi történt. Apukája leült mellé és türelmesen végighallgatta. Aztán egy ideig néma csend volt. - Vancsi elfeledkezhetett rólad- törte meg a csendet édesapja. - De én megígértem, hogy itt fogom várni, amíg visszajön- erősködött. - Hidd el, ma már nem fog visszajönni, majd holnap az iskolában visszaadja a füzetedet. - De így hogy fogom beleírni a leckét? – és újra sírva fakadt. - Megírod egy lapra és majd bemásolod. – Bucika lassacskán megnyugodott és kézen fogva, együtt mentek haza. Már nagyon korgott a gyomra – mintha békák kuruttyoltak volna benne, olyan hangok jöttek ki belőle: kvá- kvá- kvá - ezen aztán jót kuncogtak, majd megvacsoráztak. Bucika még megírta a leckét, majd aludni tért. Sokáig hánykolódott az ágyában. Másnap reggel az iskolában Vancsi, mint ha mi se történt volna, odaadta a füzetet. - Köszönöm szépen, bemásoltam- mondta mosolyogva. - Szívesen- felelte Bucika.