Bibi meghízott

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisegér, akit Bibinek hívtak.

Nagyon jó dolga volt. Békében, gondtalanul élt, éldegélt a kamra egyik zugában. A polc telis tele volt finom falatokkal, annyit ehetett, amennyi csak akart. Nem volt válogatós. Szinte egész álló nap csak evett és evett. A végén úgy meghízott, hogy nem fért be a kamra sarkán levő lyukba. Próbálta ugyan betuszkolni magát, de a dici- duci pocakja sehogy se fért bele, pedig erőlködött erről is, arról is, de hiába. – Sebaj, akkor itt maradok az éléstárban, ez is tökéletesen megfelel!- Ekkor hirtelen kinyílt az ajtó. Még mielőtt az asszonyka belépett volna, Mirci cica jelent meg az ajtóban, éles karmait hegyezve. – „Cin-cin-cin- cin”- cincogta a félelemtől reszketve a kisegér. Próbálta magát betuszkolni a lyukon, de a dici- duci pocakja sehogy se fért be, pedig nyomkodta erről is, arról is, de hiába. Ekkor gyorsan, mintha puskából lőtték volna ki, elviharzott a másik irányba, Mirci meg utána. Befutott a nappaliba, a cica utána. Beszaladt a konyhába, Mirci utána. Befutott a hálószobába, a fürdőszobába, a mellékhelyiségbe, a mosókonyhába, de a cica üldözte tovább. Egyre közelebb ért hozzá, már- már elérte, már majd belekapott a farkincájába, amikor Bibi észrevette, hogy a pocakja már nem is olyan digi- dagi. A kamra felé vette az irányt, és épp hogy befutott a zugába, a lyukba, még mielőtt Mirci elkaphatta volna. A kisegér megkönnyebbült. – Hű, majdnem pórul jártam! Nagy bajba sodort a torkosságom! – legközelebb óvatosabb leszek. –gondolta.

Így volt, mese volt, ha nem hiszed, járj utána!