Balatonban

Hatalmas volt a tó, titokzatos kék csoda. Mint a mágnes, úgy vonzotta magára a tekinteteket.

Milki a Balatonnál nyaralt a szüleivel, akik beengedték a bójáig egy kis fürdőzésre. Milki imádott úszni, ugyan senki se tanította. – Lelke a vizet látva olyan volt, mint a hatalmas tiszta égbolt.

Néhány külföldi kisgyerek csatlakozott hozzá és ettől kezdve együtt játszottak. Milki megtanult bukfencezni, sőt a végén triplázni a víz alatt. A lányok közelsége biztonságot adott.

Egyszer, amikor újra bement, körülnézett, a gyerekek már nem voltak ott. – Nem baj! Egyedül is tudok úszni. – Így is tett. Úszott a hasán be a bójáig, majd vissza a part széléig, amig el nem fáradt, megállás nélkül. Aztán megpihent a hátán sokáig, hosszú- hosszú percekig. Élvezte a lebegést a víz tetején. Még a szemét is lehunyta hozzá. Aztán újra visszaúszott a partra. – Dehogy ment ki a vízből!  Most gyalogolni volt kedve. A víz ereje nagy volt, így nem volt egyszerű a haladás, de Milkit ez cseppet se zavarta.

Egyszer csak hirtelen a feje fölött összecsaptak a hullámok, elmerült a vízben. Nagyon megrémült, de már jött is az újabb lépés és kint volt a gödörből. Megállt egy kicsit. – Hú, de megijedtem! Ez mi volt? Hogy került gödör a víz aljára? – tette fel a kérdéseket magában, de nem tudta a válaszokat. Miután megnyugodott úgy döntött, hogy inkább úszik. Így is tett. Egészen a bójáig úszott. Abban megkapaszkodott. Nézett erre és arra, figyelte az embereket, a mosolygós arcukat, aztán ismét visszaúszott a partig.

Milki ekkor egy másik csapat idegen nyelven beszélő gyerekekhez csapódott, akik strandlabdával játszottak. Ő is kedvet kapott hozzá. Nagyon jól érezte magát, jó volt labdázni.

Amikor újból egyedül maradt ismét gyalogolni kezdett befelé. Ekkor valami nagyon furcsa valamibe gabalyodott bele. Sehogy se bírt kiszabadulni a fogságából. – Mi vagy te, miért nem engedsz, miért szorítasz, te haszontalan valami? – De semmi változás. Mit volt mit tenni, nagy levegőt vett, befogta az orrát és csukott szemmel lebukott a víz alá. Tapogatta, fogdosta. - Mi lehet ez a valami? -  Hát tudjátok, hogy mi volt? Ha hiszitek, ha nem, egy hatalmas pléd. Feljött a víz fölé, majd újra nagy levegőt vett, befogta az orrát és csukott szemmel lebukott a víz alá. Kezével amilyen gyorsan csak tudta, kiszabadította magát a takaró fogságából, és feljött a víz fölé. – Nem értem.

Mit keres a vízben egy pléd? – csodálkozott magában. Aztán úgy döntött egy kicsit kimegy a vízből. Így is tett. Leült egy kis időre a szülei mellé a törölközőjére.  Ujjait nézegette: - Milyen ráncosak!- mosolygott magában.

Hamar megszáradt, mert szikrázott az égbolt, fülledt, meleg idő volt kint.