Az őzek egy napja / napszakok/

Végre itt a tavasz!

Előbújt a gyengéd napsugár. Melegével felolvasztotta a fagyos földet. Előbújtak a bogarak, a rovarok, a madarak és a vadak. Óvatosan, lábujjhegyen lépkedtek. Néztek erre, néztek arra. Ámuldoztak, hogy milyen derűs lett a világ. Kinőtt a fű, kikukucskált a hóvirág. Kipattantak a rügyek. Egyre hosszabbak lettek a nappalok, egyre rövidebbek lettek az éjszakák.

Kora hajnalban a közeli tanyán ébresztőt fújt a kakas. – Kukurikú! Kukurikú! Kukurikú! Ébresztő! Közeleg a reggel. Keljetek fel! – Így is történt. Lassan kinyitották a szemüket a nyuszik, a mezei egerek, a vakond, a pávaszemes lepke, a szarvasbogár. Nagyokat nyújtóztak, hatalmasat ásítottak. Még a kismadarak is ásítottak. A cinege akkorát, de akkorát, hogy közben lenyelt egy méretes legyet. Köhécselt egy darabig, de aztán dalra fakadt, akárcsak a többi énekes madár. Élettel telt meg az erdő, a mező. Aztán délelőtt nagy sürgés-forgás támadt. Madarak javítgatták fészküket, a kis vörös bundás mókusok, a parkok, erdők fáin ugráltak, fogócskáztak ágról ágra.

Lady az egyik kicsi őz, így szólt Lucyhoz : - Legfőbb ideje, hogy anyát és apát leszoktassuk az ebéd utáni szunyókálásról!- Én is épp erre gondoltam- mondta Lucy. -  Nem szeretem, hogy ebéd után mindig le kell pihenni.- Ezentúl nem fekszünk le! - határozta el  Lucy, és tovább szaladgált a réten gombát keresni. Lady is követte.  Így aztán, mikor édesanya lefekvéshez szólította őket, nem voltak sehol. Kereste- kutatta a bokrok előtt és mögött, fáktól jobbra- balra, erre- meg arra, fönt és lent, de sehol se találta. Kedvesen szólítgatta őket: - Hol vagytok gidácskáim? Gyertek, szükségetek van a pihenésre! Nekem is jól esik. Mellétek bújok hát, ha szeretnétek! Egy ideig még bújócskáztak anyukájuk elől, de aztán egyre, másra ásítani kezdtek. Először Lucy dugta ki a buksiját, majd Lady is követte. – Gyere, menjünk! Álmos vagyok. Látom, te is. – Hát igen. Tényleg jó lesz, ha egy kicsit lepihenünk. – Anyukájuk betakargatta őket, mesélt nekik, melléjük bújt és egy édes altatót dúdolt hozzá. Egy olyan édesen szendergőt, hogy pillanatok alatt elaludtak. Még az anyukájuk is elbóbiskolt egy kicsit. Persze aztán hamar felébredt és nekilátott bokros teendőinek. Mikor elkészült, leült a fotelba könyvet olvasni. Édesapjuk pedig újságot olvasott. Délután még olyan édesen szunyókált a két kicsi, mint a méz. Anyukájuknak nem is volt szíve felébreszteni őket. De aztán mégis felébresztette. Cirógatta a buksijukat, kedves, szelíd hangon szólítgatta őket. – Ébredjetek, délután van. Lassan kinyitották a szemüket, nagyokat nyújtóztak, hatalmasat ásítottak. – De jót aludtam!- sóhajtott fel Lady. – Én is! Én is! – válaszolta Lucy. Uzsonna után még egy nagyot játszottak az ébredező tavaszi réten, ahol bimbót bontott a barka, kitárta szirmát az aranyvessző, és rózsaszín, meg hófehér szirmokba öltöztek a fák, s a bokrok. Még mindig gyengéden sütött a napsugár, és a szellő is alig fújt az égen. Megkóstolták a földön a rügyeket, hajtásokat, magvakat. Kergetőztek, ugra- bugráltak az erdei tisztáson. Mindig a szüleik közelében, játszottak, mert biztonságot nyújtott a közelségük. Addig- addig játszottak, amíg be nem esteledett. Akkor hazamentek, megvacsoráztak, tisztálkodtak és lefeküdtek aludni. Éjszaka az álommanó rájuk szórta az álomport. - Krrr-hrrr, krrr- hrrr, hrr-krrr-hiü, pityipű – szundikált békésen. Néha kicsit horkolt egyet- egyet Lucy. - Krrr-hrrr, krrr- hrrr, hrr-krrr-hiü, pityipű. Krrr-hrrr, krrr- hrrr, hrr-krrr-hiü, pityipű.

Lady gyönyörű álmot látott. Hogy mi volt az? Legközelebb elmesélem.