Az őzek

 

Ősz vége volt. A fákról réges-régen lehullottak a színes, zörgő levelek, és betakarták a vacogó földet.

Az őzek még sok-sok termést, magvat és gyümölcsöt találtak az erdőben, a mezőn, így hát nem éheztek. Lejártak a közeli patakhoz, ahol szomjukat oltották. Szökellő és Fürgelábú, a két ifjabb, leginkább anyukája közelében töltötte idejét.

Aztán megérkezett Télapó. Zsákjában hideget, fagyot hozott, Hóanyó pedig pihe-puha havat.

-          Ó, milyen kopár, fagyos a föld! Épp jókor jöttem. Szétterítem a havat a lombjavesztett

fákon, bokrokon, és szerte-szét a földön. A paplan betakarja, melegen tartja azokat, kik békésen szundikálnak alatta. Így ni!- 

Az őz család vastag bundát öltött magára, hogy ne dideregjen a hidegben. Így jártak-keltek, kódorogtak. Olykor-olykor együtt időztek, legelésztek, rudliztak a társaikkal, nagyobb csapatokban. Az ám! De egyre kevesebb táplálékot találtak a természetben.

- Halljátok-e, többet ne járkáljunk együtt, hanem váljunk szét! Úgy talán nagyobb sikerrel lelünk élelemre.

- Jó, rendben, legyen úgy!- állt rá Szökellő és Fürgelábú, Ragyogóval, az anyukájukkal. Ők mentek jobbra, a másik csapat balra. Néha felágaskodtak, mellső lábaikkal megtámaszkodtak a fák törzsein és megrágták a kérgeket. Így csillapították éhségüket.

Aztán szép idő lett. Előbújt a nap, rámosolygott a vadakra.

- Játszunk nyomkeresőt?-kérdezte Szökellő a testvérét.

- Játsszunk! – lelkesedett Fürgelábú. Sokáig keresték a nyomokat a pihe-puha, süppedős hóban. – Nézd, itt egy szarvas nyom! Itt pedig a nyuszié!

- Mondd, Fürgelábú, ez a nyom nem a vörös bundás rókáé?

- De, úgy látom, hogy igen! - Nagyon jól érezték magukat. Egyszer csak Szökellő megtorpant.

- Miért álltál meg? Valami baj van?

- Hallottál már Jégországról?

- Nem.- hüledezett Fürgelábú.

- Ott uralkodik a Jégkirály. Minden jéggé dermed, megfagy azon a területen. Úgy, de úgy jéggé fagy, hogy senki sem tud elmozdulni arról a helyről.

- Hol van az az ország?

- Nézz oda!- mutatott rá Szökellő.

- Hű, de szép! Gyönyörű!- tátotta el a száját Fürgelábú.

- Valóban az, de veszélyes.

- Jó, akkor nem megyünk oda. De szeretném még egy ideig nézni! Abból baj nem lehet.-

Hogy milyen volt Jégország? Csupa-csupa dér volt a föld. A fákat hófehér, ezüstösen csillámló, hosszú, tűhegyes zúzmara csipkézte. A házak ereszeiről jégcsapok csüngtek, s gyönyörű, csengő-bongó hangon csilingeltek. Aztán zord szél sziszegett, mely csontig mart. Végül csönd lett. Varjak lépkedtek a csikorgó hidegben, s a földön gyémántmező terült el.

-          Ó, mily csodaszép!- hüledeztek tátott szájjal mind a ketten. Egy darabig ott álltak földbe

gyökerezett lábbal. Lassan ólomszürke lett a táj, és sötétedni kezdett.

-          Menjünk haza. – vetette fel az ötletet Fürgelábú.

-          Szerintem is, menjünk.- felelte Szökellő. Így is tettek. Ragyogó már nagyon várta őket.

-          Gyertek, húzódjunk védettebb helyre, mert nagy hideg lesz az éjjel. - Igaza is lett, mert

egész idő alatt szakadt a hó, tombolt a vihar, komor volt az éj. De ők nem fáztak, mert bekuckózták magukat, leheveredtek és jól összebújtak. Úgy aludtak, mint a bunda.

Másnap reggelre elcsitult a szél, a nap is kisütött. Még ha gyengén is, de jól esett az őzeknek. A dér, a zúzmara, s a jég is elolvadt. Szökellő, és Fürgelábú kimerészkedett a mezőre. Ragyogó messziről figyelte őket. Miután jól megreggeliztek, fogócskázni kezdtek. Nagyon örültek a jó időnek. Azonban Szökellő nem figyelt eléggé és egy kidőlt, vastag farönkön keresztülbucskázott. Megütötte magát, és keserves sírásra fakadt.

-Ó, Istenem! Ez az én testvérem hangja.- torpant meg, és fordult vissza Fürgelábú. – Biztosan valami baj történt.- gondolta szorongva.

- Megütötted magad?- kérdezte aggódva.

- Igen, de nem vészes. Inkább megijedtem.

- Gyere, segítek felállni. Hadd nézzelek!- Fürgelábú alaposan megvizsgálta testvére minden egyes porcikáját.

- Jól van, nem tört el, nem repedt meg egy csontod sem.- mosolyodott el.

- Megúsztam.- kacagott fel immár megnyugodva Szökellő.

- Játszunk tovább? – kérdezte Fürgelábú.

- Inkább fussunk versenyt!

- Örömmel.- jelentette ki a testvére. Azzal nekiindultak. Futottak, ugrottak, szökelltek egyenest a mező széle felé. Néhány szál hosszú fa meredt az ég felé, eltakarva a vadakra veszélyes utat.

- Álljatok meg! Álljatok meg!- kiáltott utánuk kétségbeesve Ragyogó. De azok tán meg se hallották.  Csak nevettek, kacagtak, pattantak, szökkentek tovább. Nem ismerték fel a bajt.

- Egyszer csak hatalmas fékcsikorgás, csattanás hallatszott. Ragyogó reményvesztetten, önkívületi állapotban futott, sőt szinte repült a vészjósló hangok irányába. Amint odaért látta ám Fürgelábút és Szökellőt az úton. Ott feküdtek mozdulatlanul az aszfalton. Egy hatalmas jármű meg összetörve, fának csapódva a tetején állt. Hát, teremtőm, a vezetője épp akkor szédelgett, tántorgott ki homlokát fogva a járműből. Láthatóan egyéb baja szerencsére nem történt. Odatámolygott összetört autójához és a fejét csóválta.

Ragyogó lassan, óvatosan, rettegve lépkedett oda az őzekhez. Ekkor nyitották ki a szemüket. Az anyjukra néztek és keserves sírásban törtek ki.

-          Nem történt bajotok?- kérdezte féltőn.

-          Nem, de nagyon megijedtem.-felelte elfúló hangon Szökellő.

-          Nem, de megrémültem.- felelte könnyben úszó szemekkel Fürgelábú. Ragyogó

megsimogatta, megnyalogatta mindkettőt. Jó alaposan megszemlélte őket jobbról-balról. Aztán kicsordult egy könnycsepp a szeméből, de már az örömtől. Megkönnyebbülve látta, hogy az ijedtségen kívül semmi bajuk nem történt.

-          Fel tudtok állni?

-          Igen.- Óvatosan mindketten lábra álltak.  Léptek egyet, kettőt, hármat, majd nagyokat

szökkenve tértek vissza a biztonságos vadonba az anyukájukkal együtt.

Vágtattak fürgén, mint a szél, s mint a gondolat, keresztül erdőn-mezőn. Ott élték tovább életüket a szálas berekben, s a réteken. Susogó szél fésülte szőrüket, esőcseppek, hópelyhek mosták bundájukat. A gyengéd nap sugarai szárították, cirógatták féltőn őket.

Szép és biztonságos volt a vadon, hol boldogan éltek nagyon-nagyon.