Az indiánok földjén

Történt egyszer, réges- régen, messze- messze, valahol Peru és Bolívia határán, a nagy síkságok és a hegyek között, ahol az ég és a föld összeért, élt egy bölcs indián törzs, akik békében a természettel élték mindennapjaikat. Termesztették a kukorica ősét a fenyérfüvet. Később a kukorica magvait eladták, kereskedtek vele. Ezeknek az embereknek hosszú, selymes fekete volt a hajuk, olyan, mint a lovaknak a sörénye. Bőrüket a napbarnította. Rézbőrűeknek is nevezték. A fejüket színes tollak díszítették. Sátrakban laktak.

A törzs vezetője, Széljáró, hatalmas bölcsességgel rendelkezett. Ő tanította meg a népét arra, hogy tiszteljék, őrizzék, és vigyázzák a földet, az állatokat és a növényeket, melyek mind a nagy Szellem ajándékai voltak. Mindig magánál hordta a békepipát. A törzs tagjai megtanulták, hogy minden cselekedetüknek következménye van.

Egy napon a törzs életében váratlan dolog történt. Egy másik törzs érkezett a területükre. Eleinte bizalmatlanok voltak egymással. Távolabbról figyeltek, gyanakvóan, óvatosan. Aztán ahogy telt-múlt az idő ez megváltozott. Széljáró bölcsessége segített ebben. Útmutatásai nyomán a törzsek tagjai ráébredtek arra, hogy nem is különböztek annyira egymástól. Mindkét törzs hasonlóképp gondolkodott. Fontos volt számukra a becsület, az öröm, a béke, a szeretet, a jóindulat, a nagylelkűség, még ha különböző módon fejezték is ki azokat. A két törzs összebarátkozott és együtt élték napjaikat. Tapasztalatokat cseréltek, és tanultak egymástól. Megtalálták az egyensúlyt a hagyományaik és az új ötleteik között. Barátságból hosszú és gyümölcsöző szövetség született. Kaya Maya a törzs vezetője, Széljáró törzsfőnök leánya volt. Épp a csónakot javítgatta, ami totora sásból készült.

- Mi a neve ennek a meseszép, hatalmas víznek? – kérdezte Keleti Szél, a másik törzsfőnök fia.

- Ez a Titicaca-tó – felelte Kaya Maya – kész is van! Megmutassam neked hogy hol teremtette meg az Isten a Földet, a Napot, a Csillagokat és az első emberpárt?

- Igen! – vágta rá a fiú. Beültek a csónakba és Maya elindította. Hatalmas volt a tó, se a végét, se hosszát nem látták.

- Hát itt, ebben a tóban!

- Komolyan?

- Erről szól a legendánk! - Békalencsék között haladtak. Keleti Szél tátott szájjal nézte a bámulatos úszó szigeteket. Próbálták megtalálni az ősi templom romjait a víz alatt, de a csónakból nem volt látható. A messze távolban havas hegycsúcsok világítottak a fehérségtől, szurdok felett függőhíd vezetett. A kékes- kék víz pedig gyönyörűen, ezüstösen csillogott. Elmondani nem tudom, hogy milyen gyönyörű volt minden. Lassan partot értek. Ám egy váratlan hullám felborította a csónakot. Mindketten beleestek a vízbe. Még az volt a szerencse, hogy itt már leért a lábuk annak ellenére, hogy jól úsztak. Ezért csak egy kicsit ijedtek meg. Nem is, inkább meglepődtek, meg persze csuromvizesek lettek. Egymásra néztek és egy jót kacagtak. Ekkorra a törzsek tagjai is odaérkeztek és néhány markosabb legény megfordította és kikötötte a csónakot. Maya és Keleti szél még egy kicsit visszamentek a kellemes vízbe.

- Versenyezzünk? – kérdezte Maya.

- Igen! – vágta rá a fiú.

- Addig a nagy fáig ússzunk el az legyen a cél, majd ugyanide vissza.

- Rendben!

- Vigyázz! Kész! Rajt! – kiáltotta a partról a lány bátyja. Azon nyomban kezdetét vette a verseny. A part mentén úsztak, olyan fürgén, mint a halacskák. Olykor-olykor egy-egy ki is ugrott mellettük a vízből, biztosan kíváncsiskodtak. Ekkor Keleti Szél megérintette a fát, de megérintette Kaya Maya is és már úsztak is vissza. Hol a fiú, hol a lány úszott egy picit gyorsabban. Szoros volt a verseny. Végezetül egyszerre értek célba. Paroláztak egyet és kimentek a vízből. Az évek során a két törzs közötti kapcsolat példát mutatott a körülöttük lévő világnak. Más törzsek is utánozták őket, megértették az együttműködés, a béke fontosságát. Egyre többen vették át a bölcsességet a természettel való harmónia és az egymás iránti tisztelet terén.

Így történt. Aki nem hiszi, járjon utána!