A világ legkisebb hőse

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer a Tiszán innen, Dunán túl, de az is lehet, hogy épp közötte, volt egyszer egy szép, takaros kertes ház. Abban a kertben, az ólban lakott egy sertés család. Volt a kannak két lány meg egy fiú süldője. Az volt a legkisebb.

Kint játszottak a kertben. Mivel jó volt az idő, hétágra sütött a nap, ezért boldogan, gondtalan dagonyáztak, hemperegtek az iszapban. Így védték magukat a rovarok és a kullancsok ellen. Amikor megéheztek kukacokat, gombákat túrtak.

Teltek, múltak a napok. Elmúlt a nyár, jött az ősz, majd jött a tél. Hideg, zord lett az idő. A három kismalac egyre nehezebben talált élelmet, egyre messzebbre kóborolt, néha még az erdőbe is. Így történt az, hogy az egyik nap, kora reggel szembe találkoztak a hermelinnel.  A süldők még sohasem láttak hermelint, a hermelin sohasem látott süldőket.

-Kik vagytok? –kérdezte bátortalanul, csodálkozva a hófehér bundás.

-Mi vagyunk a veszedelmes süldők-jelentette ki a legkisebb határozottan. Aztán felé szimatolt,- akik éhesek is. A hermelin nagyon megijedt, nyakába szedte a lábát és elszaladt. A malackák egymásra néztek és jót kuncogtak.

Ahogy mentek tovább élelmet keresve, szembe találkoztak a borzzal. A malackák még sohasem láttak borzot, a borz sohasem látott malackákat.

-Kik vagytok? –kérdezte bátortalanul, leesett állal a borz, akinek a fején, fehér alapon két jellegzetes hosszanti csík húzódott. -Mi vagyunk a veszedelmes süldők-jelentette ki a legkisebb határozottan. Aztán felé szimatolt,- és éhesek is. A borz nagyon megijedt, nyakába szedte a lábát és elszaladt. A malackák egymásra néztek és jót kuncogtak. Ahogy mentek tovább élelmet keresve, szembe találkoztak a medvével. A malackák sohasem láttak medvét, a medve pedig sohasem látott malackákat.

-Kik vagytok? –kérdezte bátortalanul, meglepetten a medve. -Mi vagyunk a veszedelmes süldők-jelentette ki a legkisebb határozottan. Aztán felé szimatolt,- és éhesek is. A medve nagyon megijedt, nyakába szedte a lábát és elszaladt. A malackák egymásra néztek és jót kuncogtak.

A medve meg szaladt, szaladt, de egyszer csak megállt. - Hohó, nem oda Buda!- kiáltotta. - Hogy megijedtem én, a nagy és erős medve három aprócska süldőtől. Micsoda szégyen- dühöngött magában. – Visszamegyek és helyre teszem őket. - Így is tett. Hamarosan utolérte a három aprócska malackát.

- Visszajöttél? – nézett rá a legkisebb malacka.

-Igen, és felfallak benneteket szőröstül-bőröstül- mennydörögte a tenyeres-talpas.  A két idősebb süldő nagyon megijedt, már majdnem nekiindult, amikor a legkisebb megszólalt.

- Várjatok! Van egy ötletem. Játsszunk útvesztőst! Ha valamelyikünk eltéved benne, mert onnan nehéz kijutni, akkor jó, nyugodtan megehetsz minket. Hiszen te nagy vagy és erős, neked nem okozhat gondot egy ilyen egyszerű, jópofa játék- mondta a legkisebb süldő.

-Valóban, miért is jelentene akadályt?- töprengett a medve. – Rendben. Szívesen játszom veletek, utána pedig ti lesztek az ebédem- kacagott a barna bundás. Ekkor jött a holló.

-Na, majd én figyelek, hogy igazságos legyen a játék. - Hangjával jelezte az indulást, a rajtot.

Elkezdődött hát a játék az útvesztőben. A malackák indultak elsőként, a medve kicsit később indult. A süldők  nagyszerűen navigáltak a labirintusban, hamar ki is jutottak onnan, majd elköszöntek a hollótól és sietve tovább mentek. Találtak egy jó nagy kosárnyi makkot, meg gombát, azt hazavitték. Otthon aztán egymásra néztek és jót kuncogtak, majd neki láttak a falatozásnak. A medve meg az óta is próbál kijutni a labirintusból, de folyton folyvást eltévedt.  Egy idő után a holló is megunta a várakozást és elrepült.

A medve vajon kitalált az útvesztből? Mit gondoltok?