A tarkabarka réten

Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy üde tarkabarka rét. Csodaszép mezei virágok bontogatták szirmaikat egymás után, rajtuk méhek döngicséltek, lepkék pihentek. Dalos madarak trilláztak, füttyögtek, csiviteltek fölöttük bokrok, fák ágain. Napsugár ontotta melegét mosolyogva, szellő cirógatta a vidám, békés rétet. Közelükben lehullott fagallyak, kövek és mindenféle kincs hevert, amit a föld kitermelt. Az egyik kő alatt lakott a Rablóhangya, másik alatt a közvetlen közelében a Gyepihangya kolónia. Ott éltek egymás mellett, csendben, nyugalomban. Mindenki tette a dolgát, ahogy szokta. Néha Fürge, a gyík sütkérezett hol egyik, hol a másik kövön. Nagyon gyakran járt ide Villő és Vitéz, a két testvér a nagymamájával. Ezen a szép hétvégi napon is idejöttek. Nagyi leterítette a plédet, rátette a piknik kosarat és leültek a takaróra. Nagymama jókat szippantott a finom, friss levegőből, amit szinte harapni lehetett. Szinte érezte, ahogy tisztul a tüdeje. A két kicsi egy darabig ott ült mamája mellett, aztán engedélyével játszani mentek, de csak a látótávolságon belül. Messzebbre nem mehettek, mert mamájuk vigyázta őket. Mindketten egy- egy kis kosarat vittek magukkal, amibe kincseket gyűjtögettek. Hogy mik voltak azok? Icipici kavicsok, botok, csigaházak, minden apró- cseprő dolog, amit a gyönyörű természet felkínált nekik. Egyszer csak Villő és Vitéz szinte egyszerre pillantott meg egy csillogó- villogó kavicsot. Egyszerre nyúltak utána. Villő gondolt egyet és azt mondta: - Legyen a tied! Ha találunk még egyet, az majd az enyém lesz! - Jó!- felelte Vitéz. Arra lettek figyelmesek, hogy két pindurka hangya egy-egy levelet cipel. - Milyen erősek!- ámult el Villő. Egy darabig nézték, aztán két szarvasbogarat pillantottak meg, akik egy fatörzsön épp hosszú rágószarvaikkal csatáztak egy nőstény kegyéért. Mindkettő nagyon hasonlított egymásra, de mégis kicsit különböztek egymástól. Ennek ellenére nagyon szépek voltak. Ekkor hirtelen az egyik a hátára feküdt és azon nyomban elült a vita, mintha mi se történt volna. Két kis rigó röppent a közelükben levő bokorra. Valamit csiripeltek egymásnak: csip- csirip, csip- csirip, aztán szorosan egymáshoz bújtak. Tücskök ciripeltek hangosan: cirip- cirip. Nagyon jó volt hallgatni őket. - Nézd Vitéz, egy hétpettyes röppent a kezemre! - Milyen szép! – mondta a fiú, amikor meglátta. - Picit odaadod nekem is? - Hát persze, tessék! - Köszönöm! Egy kis idő múlva a hétpettyes gondolt egyet és elrepült. - Elrepült! - Nem baj!- kacagott fel Villő és táncra perdült jókedvében- milyen jó itt lenni, minden csupa csend, öröm és nyugalom! - Igen, az!- felelte Vitéz- szeretek itt lenni- nyugtázta. Még egy darabig sétáltak, futkároztak, fogócskáztak a réten. Ha megéheztek, leültek a plédre enni, inni, aztán újabb csodákat mentek felfedezni, mert az láthatjátok volt itt bőven. Két csigabiga csúszott egy gomba tetején, bodobácsok fogyasztották békésen a levéltetveket, pók szőtte a hálóját eleségre vágyakozva. Mezei zsálya zamatos nektárral csalogatta a mézet gyűjtögetőket. – Látjátok? Mindenki békésen, egymás mellett élve, egyetértésben töltötte napjait. Amikor a réten búcsúzni kezdett a Nap, a nagymama és a két testvér is felszedelőzködött, összecsomagolt és hazaindult. Egész úton mosolyogtak, nevetgéltek, kacarásztak és nagyon, de nagyon sokat beszélgettek eme kellemes napról. Így történt, ha nem hiszed, járj utána!