A szemtelen légy /tréfás mese/

Egy őzike talált az erdőben egy magányos medvebocsot, hazavitte és felnevelte, mint a sajátját.

Olyan szelíd és kezes volt a fiatal medve, s úgy szerette az anyukáját, hogy folyton a sarkában járt, követte mindenüvé. Az őz egy nap kiment az erdő szélére, a bozótosba legelni– a medve, persze megint ott cammogott a nyomában. Delelőn állt a nap, az őzike már jóllakott, aztán a melegtől eltikkadtan leheveredett egy sűrű lombú fa árnyékába és elaludt. A medve ott ült mellette, és az álmát vigyázta. Egyszer csak látta, hogy egy sereg légy telepszik az őz arcára. Először mancsával hessegette őket, de azok újra meg újra visszaszálltak. Azt gondolta akkor a medve: – Már vagy tízszer elkergettem a szemtelenjeit, de mindig visszarepülnek. Mit csináljak, hogy ne szálljanak vissza többet? Ha egy csapásra agyonütöm valamennyit, akkor nem háborgatják többé anyukám álmát! Így okoskodott, aztán felemelte a mancsát, és hatalmasat csapott az alvó őz arcába. Szegénynek azon nyomban eleredt az orra vére. A medve szánta-bánta ostobaságát, de jó időbe telt, amíg szelíd, bánatos brummogással megbékítette anyukáját.