A szelektív kukák lakói

Hol volt, hol nem volt, talán az egyik ház kertjében, vagy a másik ház bejárata közelében, vagy ki tudja hol, szundikált öt kuka. Testvérek voltak.

Sárgának hívták a műanyag, Kéknek a papír, Fehérnek a fehér üveg, Zöldnek a színes, Szürkének a fémgyűjtő kukát. Gondtalan élték napjaikat. Szorgosan tették a dolgukat, hisz sok munkájuk volt. Sorra nyitogatták hatalmas szájukat, amikor szemét érkezett.

De vajon ők voltak azok? Megsúgom nektek: nem, nem ők. Mindegyik kukában egy-egy kuka kobold lakott. A koboldok láthatatlanok. Így valóban úgy látszott, mintha a kukák tátognának. No de maradjunk is ennyiben.

Egyszer csak egy csapat fecske szállt le mellé, csőrükben egy-egy zacskó szeméttel.

-          Hosszú útra indulunk. Rendbe tettem a fészkem, most kidobom a felesleget.

-          Én is!

-          Én is!- csicseregték. 

-          Beleteszem a zöld kukába a faágakat, leveleket, s a füvet.

-          Én pedig a sárgába a Pet palackokat. A fészkem környékén találtam. Valaki elejthette. -Ahogy bedobták a szemetet, már repültek is tovább. Ekkor érkeztek a Seregélyek, szőlőszüretről tartottak haza.

-          Elfogytak a szőlőszemek,

vajon eztán mondd, mit csenjek?

Ha nem eszek, beteg leszek,

hát kártevőket csipegetek. - Csőrükben hozták a kék kukába a tiszta papírszemeteket, majd tovarepültek. A pásztorok megkérték a juhokat, hogy segítsenek nekik, így a juhok vitték a fehér kukába a tiszta befőttes és ásványvizes üvegeket, majd hazatértek és lepihentek az akolban. A disznók a zöld kukához mentek.

-          Hozom, hozom a szemetet,

sörös, boros üvegeket.

Zöld kukába beleteszem,

röf-röf, megyek, s leheveredek. - Így is tettek, ügyesen szelektálták a hulladékot, majd lefeküdtektek a disznóólban. Annyi szemét gyűlt össze, hogy a kis koboldoknak jól elfáradt a karja, ahogy sorra nyitották és zárták be a kukákat. De dolgoztak serényen, égett a munka a kezükben.

-           „Igaz szeretet nem érzi a munkát.”- mondogatták. Ekkor lovak érkeztek, deres volt a hátuk.

-          Hm. hamarosan itt a tél- gondolták magukban a szorgos kis koboldok. Ekkor az egyik ló, hogy tévedésből, vagy nem-e, de a kék gyűjtőbe dobta az átlátszó üvegpalackokat. A benne lakó kis kobold köhögni kezdett, szinte fuldoklott.  Kinyitotta a kuka fedelét és a ló felé dobta az üvegeket.

-          Hohó!

Nem itt van a gyűjtője,

s nem ez az ő bendője.

Figyelj oda még jobban,

fehérbe tedd szép sorban.  A ló összeszedte az üvegeket és figyelmesen a megfelelő kukába helyezte. Aztán ment ő is társaival együtt pihenni az istállóba. Az öt kuka teljesen megtelt, hiszen a kis koboldok lelkesen, buzgón végezték a munkájukat.

-          De jó lenne, ha már elvinnék a szemetet, lassan megfulladok!- sopánkodta az első kobold.

-          Mikor fogják vajon kiüríteni? Már egy porszemnyi hulladék se fér bele, ráadásul alig kapok levegőt!- nyöszörögte a második kis kobold.

-          Az én kukám is tele van- jelentette ki a harmadik..

-          Az enyémbe se fér már több.- felelte a negyedik.

-          Én is megteltem!- kiáltott fel az ötödik. Mintha meghallották volna a kérésüket, jöttek a hulladékgyűjtő járművek és elvitték a szemeteket. A kis koboldok fellélegeztek.

Hol volt, hol nem volt, talán az egyik ház kertjében, vagy a másik ház bejárata közelében, vagy ki tudja hol, szundikált öt kuka. Testvérek voltak. Sárgának hívták a műanyag, Kéknek a papír, Fehérnek a fehér üveg, Zöldnek a színes, Szürkének a fémgyűjtő kukát. Gondtalan élték napjaikat. Szorgosan tették a dolgukat, hisz sok munkájuk volt. Sorra nyitogatták hatalmas szájukat, amikor szemét érkezett.