A Sárkánygödör titka

Ezt a történetet az üknagyapám mesélte a dédnagyapámnak, ő pedig továbbadta nagyapámnak, aki pedig az édesapámnak, én pedig tőle hallottam. Most elmesélem nektek, figyeljetek jól! Makkoserdő kellős közepén, amelyhez közel a sok esőtől kiöntött a Zagyva folyó, még hogy kiöntött? Egy jókora földet is kisodort magával. Aztán meg belvíz jelent meg a síkságon.  Szóval valahol arrafelé, a folyó közelében, egy feneketlen tó gödrében élt a hétfejű sárkánykirály. Amikor a víz békés volt, átlátszó, mint a buborék, akkor édesen aludt, de amikor haragos, zöld színűre vált a víz, akkor bizony ébren volt a sárkány. Épp tiszta volt, átlátszó, mint a hegyikristály. Így leláttam benne a víz fenekéig. Színes halacskák fickándoztak, fogócskáztak társaikkal. Olykor-olykor magasra ugrottak, fel a víz fölé, szerte-szét fröcskölve a vizet. Aztán játszottak tovább békésen. Aztán egyre sötétebb viharfelhők terítették be az eget, villámok csattogtak. A tóban levő víz néha-néha hatalmas erővel a hullámszirtnek csapódott. Képzeljétek! Egyszer csak kibukkant a mélyből először két hatalmas kar, melyeken óriási karmok voltak. Két óriási szárny, olyan, mint a denevéré, amely felkorbácsolta a már hegyekké tornyosuló fodrokat, egy hatalmas, tömzsi test és végül hét hosszú, pikkelyes nyak. Minden nyakon egy-egy fej ült. De még milyen fej! Tetején hatalmas tülök meredezett fenyegetően az ég felé. Mind a hét nyakat gallér fedte. Óriási szájuk kicsit hosszúkás volt, kampóban végződő. Szemük apró, zöld, mint a borsó. Tekintetük semmi jót sem ígért. Szinte fenyegető volt. Mikor kinyitotta mind a hét száját, kilátszott hosszú, tűhegyes fogakkal teli állkapcsa. Mint a szökőkút, úgy fröcskölt a víz, ahogy kiemelkedett a háborgó tóból. Hatalmas, zöld tarajos farkával még haragosabbá kavarta a vizet. A hullámok fölött vitorlázva repült, valahogy úgy, mint a siklórepülő, de olyan robajjal, hogy még a táj is beleremegett. Szájából vöröses-sárga tüzet lövellt ki. Hangja mennydörgött. Hatalmas köröket tett a fák fölött, majd visszaszállt oda, ahonnan jött és újra nyugalom telepedett a tájra. Valószínűleg álmodhatott. Ennek a tónak a környékén csipkés hegy meredezett az ég felé, ormáról vízesés zúdult le a mélybe. Körötte gyertyános- bükkösök, tölgyesek és fenyvesek ontották magukból az oxigéndús levegőt. Jó hangulatról a kedves kis madarak gondoskodtak. Csodálatos trillájuk elhallatszott a közelben álló falvakig is. Az egyik házban egy népes család élt. Az apa suszter volt, az anya a háztartást vezette, nevelte és tanította hét porontyát. Gyakran mentek le a gyerekek a tóhoz fürdeni, a legidősebb fiú kíséretében. Hallották a sárkány históriáját, de mint minden gyerek, ők is kíváncsiak és egy kicsit vakmerők is voltak. Jó hangulatban zajlott a strandolás, még labdáztak is a vízben. Néha csobbantak egyet, sőt fejest is ugrottak a bátrabbak, a kellemesen langyos tóba. Egyszer csak egy fiú csatlakozott hozzájuk. Örömmel vették a közeledést. Felé dobták a labdát, ám ő gyorsan elkapta és már futott ki vele a tóból. Ezt látva sírni kezdtek: - Add vissza! Kérjük szépen! - ám az mintha meg se hallotta volna. Amint a könnycseppek belehullottak a tóba, a víz egyszer csak ringó, lassú táncba kezdett. Aztán kavarogni kezdett, örvénylett egyre gyorsabban és gyorsabban.  A fiatalok sietve tértek ki a partra. A tolvaj is megtorpant. Hirtelen koromsötét lett az ég, szinte semmit se láttak. A víz habzott, tajtékzott és egy hatalmas hétfejű sárkány emelkedett ki belőle. Megragadta a tolvajt és belerángatta a vízbe. Ezután újra elcsitultak a haragvó hullámok, újra csillogott a víztükör és az égen felhőbáránykák úsztak. Még a Nap is elmosolyodott. A testvérek szájtátva nézték végig az eseményeket. Kíváncsiságuk legyűrte félelmüket, s ott maradtak a parton kagylókat, kis halakat nézegetni. Egyszer csak valami különös dolog történt. A vízből egy kis hétfejű sárkány röppent ki, mindegyik fején aprócska koronák tündököltek. Egy darabig körözött a víz fölött majd, amikor meglátta a gyerekeket leszállt a legkisebb fiú, Babszem elé, aki ijedten hőkölt hátra. Ám de megbotlott egy kiálló fa gyökerében és hanyatt esett. A kis sárkány felsegítette az álmélkodó gyermeket. – Hát te ki vagy? – kérdezte. Addigra testvérei is odaértek és kíváncsian állták körbe. – A hétfejű sárkánykirály legkisebb fia vagyok, Aulet. Hárman vagyunk testvérek- folytatta. Apámmal, anyámmal és testvéreimmel lent lakunk a tó mélyén. Mi már itt születtünk. – Szüleid, hogy kerültek ide? - folytatta a kérdezősködést Babszem. – Szüleim nagyon messziről költöztek ide a tóba. - Miért költöztek ide? - kérdezte Babszem. Azért, hogy megbüntessék a rosszakat és jóra tanítsák az embereket! – felelte Aulet. Az előbb láthattátok is! – nézett rá a még mindig hüledező lurkókra. – Meddig maradtok itt? - Amíg élnek a környéken szívtelen emberek. Ha megjavulnak kiengedjük őket a tó fogságából, tovább állunk és akkor a tó majd kiapad. - Értem! - felelte Babszem. – Lehetünk barátok? - kérdezte újfent. - Hát persze! - mondta Aulet. – Felülhetek a hátadra? – kérdezte Babszem. – Természetesen! - Megmutatom neked milyen fentről a föld. A kisfiú ráült a sárkány hátára és felrepültek egészen a felhőkig. Amikor Babszem lenézett, már parányi fák nyújtózkodtak az ég felé, kacskaringózott a folyó és apró kis takaros házak mosolyogtak reá, majd megpillantotta a házukat is. Már lemenőben volt a Nap, mire visszaértek a tó partjára, ahol várták a testvérek. Elbúcsúztak a kis sárkánytól és hazamentek. Az égbolt tiszta színarany volt, s a felhők narancs- vörösben úsztak. Mélységes csend borult az erdőre, és felsütött az égre a telihold.