A nagy elefántkaland

Kenyában a fás és füves pusztán,

annak is a dimbes- dombos buckán,

egy icipici Jumbo született,

akit mindenki nagyon szeretett.

A tócsában lapát fület látott,

majd a farkával fel, alá játszott,

s körbe- körbe. Jött- ment, került- fordult,

míg a gyomra hangosat nem kordult.

Családjával füvet, lombot legelt,

aztán ormányával vizet vedelt.

Így éldegélt boldogan, gondtalan,

hébe- hóba sem volt haszontalan

az az ici-picike kis Jumbó.

Egyszer csak dirr-durr két lövés dörrent,

a kicsi Jumbo megijedt szörnyen.

Hát nyakába szedte a világot,

elfutott, réten szedett virágot.

az az ici-picike kis Jumbó.

Mikor inalt, el, nagyon messzire:

- árkon át, bokron át- de mennyire!

Eltévedt. Szegény már visszamenne,

de merre? Könnybe lábadt a szeme.

Egyszer csak ismerős lett a környék,

csengtek-bongtak fán az érett körték.

De az elefánt csak ámult-bámult,

szeme elé szörnyű látvány tárult.

Szüleit eltalálta két sörét,

sírva-ríva fogta az üstökét.

Árva lett az icike-picike,

mit tegyek? Jöjjön valaki, izibe!

Jó szüleit sírva ébresztgette,

pihe- puha fűvel etetgette.

Mert nem mozdult búsult, megsiratta,

könnye az egereket itatta

az az ici-picike kis Jumbó.

Ágakkal s levelekkel temette,

azt hogy honnan indult, nem feledte.

Járt-kelt, fel és alá magányosan,

éjjel-nappal ment hát panaszosan

az az ici-picike kis Jumbó.

Telt-múlt az idő, Jumbó is megnőtt,

felfedezett egy új, ékes mezőt.

Rábukkant egy idegen csordára,

ott is egy szemrevaló csodára.

Együtt járták a csendes szavannát,

néha bejárták szülei hamvát.

Kicsinyüket minden bajtól óvták

és e szép földről zengték az ódát.

Kenyában a fás és füves pusztán,

annak is a dimbes-dombos buckán,

élt egy elefánt család gondtalan,

nem volt már soha többé hontalan

a már nem is ici-pici Jumbó.