A ligetben

Gyönyörű idő volt a ligetben. A tavasz illatát fújta az arcomba a lágy szellő. A rövidujjú hófehér ingemben és fekete rakott szoknyámban heveredtem le a plédre az ünnepség után. Letettem magam mellé a nemzeti színű zászlóm. Kokárdám büszkén viseltem a szívem fölött, a szív, a lélek, a szabadság és a bátorság jelképét.  A szabadságharc és a forradalom győzelmének emlékét ünnepeltük.

Édesanyám kibontotta az elemózsiát és jóízűen elmajszoltuk. Ahogy körülnéztem, mindenki arcán elégedettség, mosoly ült.  A jó hangulatot a vurstli, a mutatványos bódék, standok, portékák sora, népmulatságok, népi szórakozások is fokozták.

Elmerengtem azon, hogy Bubi, a barátnőm miután kihorgászta a nyertes halat, és megkapta a nyereményét, egy tenyérnyi plüss macit. Később csatlakozott hozzánk az édesanyjával. Négyen is elfértünk a hatalmas pléden. Itt-ott már foltozva volt, de nagyon szerettük. Egy kicsit még beszélgettünk erről is, arról is, aztán összecsomagoltunk és elköszöntünk egymástól. Anyukám vett nekem egy vaniliás vattacukrot, egy medvecukrot és egy kis darab törökmézet. Krumplicukrot is láttam, de azt most nem vásárolt. Viszont Bubi azt kapott, meg cigirágót. Az, de menő volt!

Nem volt sok pénzünk, de azért nem nélkülöztünk. Testvérem kinőtt ruhái jók voltak rám, szívesen hordtam. Sose szóltak meg érte. Ráadásul az iskolában köpenyt viseltem. Még sétáltunk egyet a jó levegőn, a rügyet bontó fák és cserjék között, aztán hazamentünk.

Ahogy lépkedtünk, megcsodáltam a fellobogózott épületeket. A nemzeti és a szabadságharc zászlaját olykor-olykor meglibbentette a szél.

Büszke voltam rá, fontos, és szent volt a számomra. Akkor még nem tudtam, hogy miért, de így éreztem, s ez azóta se változott.