A legféltettebb kincs 4.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer… valahol… talán a Makkosfalvi ligetben egy termetes vén tölgyfán egy kedves kis fészek. Tudjátok, hogy ki lakott benne? Hát persze! Nem más, mint Mogyi, aki a családjával élt ott.  Hideg tél volt, ezért a kandallóban parázsló fa fűtötte be a szobát, melynek a sarkában állt egy fenyő. Földlabdával együtt vették, hogy az ünnepek után kiültethessék a kertjükbe. A fenyő mellett egy nagy doboz hevert, telis-tele díszekkel, a padlásól hozták le.

-Végre, ez a nap is eljött! Ma feldíszítjük ezt a szép fát! De jó! De jó!- örvendezett Mogyi. Így is történt. Felkerültek a fára a gömbdíszek. Azután következtek a piros, kék, és a sárga színű mogyorós szaloncukrok, meg a füzérek, az égők és végül a csúcsdísz is. A mókuskák megfogták egymás kezét, körbeállták a fát, úgy gyönyörködtek benne egy jó darabig, aztán ment ki-ki a dolgára. Csak Mogyi maradt ott.

- De hol van Mogyoró? – töprengett. Megyek, megkeresem. Kereste- kutatta itt is-ott is. Ez idő alatt:

-Nem láttátok Mogyorót? –kérdezte egy hang.

-Nem láttam!- felelte egy másik.

-Én se! Én se! Én se! –felelték egymás után a hangok.

- Hol lehet? –töprengtek. Tudjátok, hogy kik beszélgettek? Képzeljétek el, hogy a szaloncukrok. De ki volt az a Mogyoró és hol lehetett? Mogyoró már nagyon régóta csonka, és rongyos volt.  Lehet, hogy így született, ki tudja. Hogy hol lehetett? Az biztos, hogy nem volt a többi között.

Mogyoró még a dédi kedvenc szaloncukorja volt. Az eljegyzéskor kapta a dédpapától. Nagyon szerették egymást, egész életükben elválaszthatatlanok voltak. Ez a kapcsolat nem a tökéletességről szólt, hiszen olyan nem is létezik,hanem a közös, kitartó munkájukról és egymás iránti bizalomról, ragaszkodásról és kitartásról. Biztonságot adott, mégis teret hagyott a másiknak. Elfogadták egymást hibákkal együtt, őszintén beszélgettek, mindent megbeszéltek, és megszokták egymást a hosszú-hosszú évek során. A kezdeti fellángolás az idők során szeretetté és mély barátsággá alakult, amely mindkettjük számára nagyon jó volt. Manapság ritka az ilyen, úgy, mint a fehér holló. Ha ráakadtok, nagy becsben kell tartani. No, de térjünk vissza Mogyoróhoz, aki elveszett. Mogyi keresni kezdte. Először a padláson, utána a pincében, majd a nappaliban, a hálószobában, a konyhában, a kamrában, a fürdőszobában, sőt, még a mosókonyhában is, de sehol se találta. Nagyon elszomorodott.

-Na, majd, ha nem keresem, akkor biztosan előkerül. Így szokott ez lenni!- nyugtatta magát, majd elment tenni-venni, készülődni a szeretet ünnepére.

- Hogy találjuk meg Mogyorót?- töprengtek a szaloncukrok a fán. – Lemenni nem tudunk, hisz fel vagyunk függesztve a fára. – Ó, megvan! –kiáltott fel örömmel a piros színű.

- Mit találtál ki?- kérdezte a kék.

- Van egy ötleted?- érdeklődött a sárga.

-Igen, van! Egérke!- kiáltott oda az egérlyukhoz a piros. – Gyere elő! Segítséget szeretnénk kérni!- egy incifinci apróság bújt elő a lyukból. Kíváncsian futott a karácsonyfa elé.

- Ti szólítottatok meg?- érdeklődött.

- Igen, mi!- felelte a piros színű.

-Miben segíthetek?- kérdezte Egérke.

- Elveszett Mogyoró, a dédi nagy becsben tartott szaloncukorja. Megkeresnéd és visszahoznád nekünk? –kérdezte a kék.

-Igen, megyek és megkeresem.- Aztán megfordult az incifinci apróság és icike-picike lábacskáin elfutott. Először a padláson kereste, utána a pincében, majd a nappaliban, a hálószobában, a konyhában, a kamrában, a fürdőszobában, sőt, még a mosókonyhában is, de sehol se találta. – Hol lehet Mogyoró? –Addig-addig kereste, amíg meg nem találta. Valami furcsa kikandikált a paláson levő doboztető alól. – Mi lehet ez?- óvatosan leemelte. –Hupsz, valami lepottyant.

-Jaj!- nyögött fel az a valaki, aki nem volt más, mint Mogyoró. Neki lógott ki a rongyos ruhácskájának egy darabja.

-Köszönöm, hogy kiszabadítottad a beakadt ruhámat!

-Nagyon szívesen! Most gyere, támaszkodj rám és leviszlek. Már nagyon várnak a társaid. Mogyi is annyit, de annyit keresett.

- Sajnálom!- mondta. Egérke lesegítette a karácsonyfáig Mogyorót, majd kifújta magát.

-Köszönöm a segítséged!- hálálkodott Mogyoró.

- Mi is!- felelte a piros, kék, és a sárga színű szaloncukor.

- Nagyon szívesen! Még segítek, felteszlek a fára a többiek közé. – Így is tett. Ekkor hirtelen a szobában tündöklő fényesség támadt. Mogyoró ruhája aranyban csillogott- villogott. Nagyon boldog volt. Örültek a társai, Egérke és még Mogyi is, aki a tündöklő fényre ért oda.

- De hát itt ragyog a dédiék legféltettebb kincse!