A kisvakond /láncmese/

Volt egyszer egy kisvakond, aki a kertben lakott. Széles tenyerével, kötőhártyás ujjaival, azaz erős karmaival mindig kifelé és hátrafelé fordulva ásott. Boldogan. Örömmel. Most is.

Kiásott egy nagy kupac földet. – Kisvakond, áss nekem egy gilisztát! – kérte édesapja. - Nem fűlt most a foga a kisvakondnak ehhez. Nem ásott, de nem is ment haza.

Megharagudott az apukája, küldte a baglyot, hogy kergesse meg a kisvakondot. Na, bezzeg, a bagoly nem kergette meg a kisvakondot, a kisvakond se ásott gilisztát.

Nosza, küldte az apukája a görényt. A görény nem fogta el a baglyot, a bagoly nem kergette meg a kisvakondot és a kisvakond se ásott gilisztát.

Még jobban mérgelődött az édesapja. Küldte a sólymot. A sólyom nem fogta el a görényt, a görény nem fogta el a baglyot, a bagoly nem kergette meg a kisvakondot és a kisvakond se ásott gilisztát.

Nagyon dühös lett az édesapja. Küldte a viperát. A vipera majdnem elkapta a görényt. A görény majdnem elfogta a baglyot, a bagoly megkergette a kisvakondot és a kisvakond is ásott gilisztát.

Ha nem így történt volna, az én mesém is tovább tartott volna.