A kiscsibe nagy napja

Egyszer volt hol nem volt. Volt egyszer egy baromfiudvar, ahol a minap kiscsibék születtek. 

Azaz, hogy egy mégsem. Míg a többi már javában ismerkedett a fűvel, a fával, a bokrokkal, virágokkal, rovarokkal, addig az utolsó még ott árválkodott. Tyúkanyó puha, meleg testével védelmezte. Egyszer csak eljött a pillanat, felpattant a tojáshéj és a kispipi megszületett. Óvatosan kibújt a tojásból és körülnézett. Nézett jobbra, nézett balra, fel és le. Megcsodálta a friss, zöld füvet, illatozó virágokat, madarak csicsergését a fákon, szellő cirógatását, nap melegét, a szelíd felhőket. Egyszer csak megpillantotta a testvéreit. Vígan jöttek üdvözölni kis öccsüket: - csip-csip-csip, szervusz! - csip-csip-csip, szervusztok! – felelte először csak tátott szájjal, akarom mondani csőrrel. Ámult- bámult a sok csodán, szépségen, ami várta, csalogatta. Testvérei átadták a születésnapi ajándékokat: friss vizet, őrölt kukoricadarát, bozadarát (búzadara). Kapott apró kavicsot, széndarát. - Köszönöm szépen, csip- csip- csip! – csipogta. Mindenből evett egy keveset. Csőrében ízlelte, forgatta. - Hű de finom!- Aztán máris szaladt tyúkanyó után kapirgálni. Azaz, hogy eleinte még csak tipegett- topogott, néha még meg is botlott a saját lábaiban, de aztán egyre ügyesebben járt, sőt futott is icike- picike lábain. Ó, de tetszett neki! Aztán amikor megijedt valamitől, egy árnyéktól, egy erősebb hangtól, vagy a lúdtól, pulykától hanyatt-homlok menekült a tyúkanyó óvó szárnyai alá. Aztán amikor már hamarosan mindent és mindenkit megismert a tanyán, már nem félt semmitől. Sőt ő lett a baromfiudvar legbátrabbja. Megbarátkozott az ott lakókkal a döngécselő méhecskével (döngicsél), a gilicével (galamb), aki vele együtt csipegetett, a tarka lepével (lepke) és még sorolhatnám. 

Így telt el a legkisebb csibe első, nagy napja.