A két kicsi vidra kalandjai

A patak csendesen csobogott a fűzfa gyökerei között, amikor Vili, a kis vidra vidáman dugta ki a fejét a vízből.

– Nézd csak, Viki! – kiáltotta a parton üldögélő társának. – A kő alatt egy ezüstösen csillogó hal bujkál.

Viki, a fürge kis vidralány egyetlen ugrással a vízben termett.

– Ne csak nézzük, kapjuk el! – nevetett, és már alá is merült.

Vili utána suhant. A víz alatt minden más volt: a kövek hirtelen hatalmas sziklákká nőttek, a nádas pedig sötét erdőként magasodott felettük. Az ezüstös halacska cikázott, jobbra-balra kanyarodott, mintha bújócskázna velük.

– Túl gyors! – buborékolta Vili, de nem adta fel.

Hirtelen egy sötét árnyék vetült rájuk. Egy hatalmas, rétisas szállt el felettük, élesen, éberen figyelő tekintettel. A kis vidrák egy pillanatra megdermedtek, szívük olyan hevesen dobogott, hogy majd kiugrott a helyéről.

– Ide, a gyökerek közé! – súgta. Viki követte, és épphogy befértek a biztonságot jelentő keskeny résbe, ahova behúzódtak.

Kintről csak a sas feldúlt, felpaprikázott vijjogását hallották:

-Vijj- vijj! -kijj- kijj!  -viiii- júúú!- Amikor az árnyék végre eltűnt, Vili és Viki óvatosan előbújtak.

– Ez aztán a kaland volt! – könnyebbült meg Vili, miközben a felszínre úsztak levegőért.

– Bizony! – értett egyet Viki. – De a halacskát most hagyjuk, ma inkább a vízicsúszdát próbáljuk ki a sáros parton!-  A két kis vidra, elfelejtve a veszélyt, máris a part felé vette az irányt, hogy vízi csúszdázzanak, majd a hasukat süttessék a délutáni napsütésben.

. A kicsik rendkívül éberek voltak. Mielőtt kimentek volna a partra, alaposan körbe szimatoltak:

- szipp- szipp, szippi- szipp, és füleltek: jobbra-, balra, előre-hátra, föl és le. Mikor meggyőződtek arról, hogy nincs veszély, a két aprócska vidra indulni készült. Először csak két- két csillogó, fekete gombszem és egy-egy bajszos nózi bukkant ki a hullámok közül:

-szipp-szipp-szipp, szimatoltak bele újra a friss, erdei levegőbe. Mivel mindent biztonságosnak találtak, egy hatalmasat löktek a lapos farkukkal, és huss! – egyetlen elegáns mozdulattal kisuttyantak a part menti puha, zöld fűbe. Úgy néztek ki, mint egy-egy selymes, sötétbarna fóka, mert a bundájuk a víztől teljesen rásimult a testükre. De a vidrák nem szeretnek vizes ruhában sétálni! Amint földet ért a négy-négy icipici, úszóhártyás mancsuk, azonnal rázendítenek a titkos vidrabunda szárítására. Megálltak a fűben, és elkezdtek eszeveszetten forogni, hemperegni a hátukon.

- Zsupsz-zsupsz! – dörgölték magukat a puha mohához, közben pedig úgy megrázták a testüket a fejük búbjától a farkuk végéig, hogy a vízcseppek ezer apró, csillogó gyémántként repülnek szanaszét a levegőben. Pont úgy, ahogy a kutyus is szokta. Ugye, ti is láttátok már?

A száradás végén a kicsi vidrák egy nagyot horkantottak az orrukkal:

– Fuff-fuff! – A bundájuk, pedig hipp-hopp, újra olyan pihe-puha, borzas és meleg volt, mintha egy plüssmaci lett volna. Készen is álltak az újabb fogócskára.

Vili és Viki épp készültek a nagy játékra a parton, amikor Viki hirtelen megmerevedett.

– Vili, odanézz! – suttogta, és a part menti sűrű bokrok felé mutatott a mancsával. Vili odanézett, és a szíve újra őrült lüktetésbe kezdett. Úgy dobogott, mintha valaki a dobot verte volna az ütőjével. Két borostyánsárga szem meredt rájuk a levelek közül. Egy vörös róka settenkedett feléjük, némán, mint az árnyék.

– Futás! – kiáltotta Vili, és mindketten a víz felé iramodtak. De a róka gyorsabb volt. Egyetlen ugrással elvágta az útjukat a patak felé. A kis vidrák csapdába estek a meredek partoldal és a ragadozó között.

A róka vicsorgott, hegyes fogai fehérlettek az alkonyatban.

– Végre egy kis vacsora! – morgott vigyorogva, miközben körbe nyalta a szája szélét. Vili és Viki összebújtak, remegtek a félelemtől. Ekkor hirtelen hangos csaholás és ágreccsenés hallatszott a fák felől. Egy hatalmas testű kóborkutya tört elő az aljnövényzetből. Szőre bozontos volt, szemei vadul csillogtak. A róka megállt, és meglepetten nézett az új jövevényre, ahogy a kicsik is. A kutya a rókára meredt, majd a kicsi vidrákra pillantott.

Hogy mi történt ezután? Képzeljétek, a kicsi vidrák elé állt, védelmezően.

– Nem bántjátok őket! – morogta a kutya erélyesen, mély, rekedt hangon. A róka hezitált, töprengett. Nézett hol az egyikre, hol a másikra, majd egyszer csak megfordult és eltűnt az erdőben. Vili és Viki hitetlenkedve bámultak a kutyára.

– Miért védtél meg minket? – kérdezte Vili.

A kutya leült, és megrázta a fejét. – Ti még kicsik vagytok. A kicsik védtelenek a szüleik nélkül. – mondta.

A két kis vidra hálásan nézett a kutyára.

-Köszönjük szépen!- rebegték, majd egy nagy csobbanással a vízbe vetették magukat.