A kagyló titka

Hol volt, hol nem volt, valahol nagyon messze, az azúrkék tenger mélyén, ott lakott Icinke-picinke, a halacska. Nagyon kíváncsi volt. Egyik nap megszámlálhatatlanul sok kagylót talált. Talán annyit, mint ahány vízcsepp van a tengerben. Ott hevertek a tengerfenéken. Nézte, nézegette, forgatta őket az uszonyai között, mert egyik szebb volt, mint a másik. Nehezen tudott ellenállni e természet alkotta szépségeknek. Egyszer csak felkiáltott, azaz apró gyöngyök bugyogtak fel a szájából:

-          Hű, ez a legszebb!- bugyborékolta Icinke-picinke, majd a füléhez tartotta a kagylót és meghallotta benne a tenger zúgását. – Micsoda titkot őrzöl, kedves kagyló!

-          Azért hallod bennem ezeket a hangokat, mert a kemény házam és a sima, kanyargós üregem kiválóan alkalmas arra, hogy felerősítse és visszaverje a környezet hangját.

-          De érdekes! - bugyborékolta Icinke-picinke, majd tovább hallgatta a titokzatos visszhangot.

Addig fülelt néma csendben, amíg fel nem fedezett a tenger mélyén valami egészen más titkot. A legkülönlegesebb kagylót óvatosan visszatette a többi közé.  

Hogy mi az a másik titok? Az már egy másik mese lesz.