A játszótéren

A Markotabödöge család kedves kis lurkói a Lábatlan csalitos erdei játszóterére igyekezett. Mindenkinél volt egy kis vödör, benne lapát, ásó és gereblye. Tipitopi még egy labdát és egy nagy plédet is vitt, Kacagi pedig egy kosarat, benne finom falatokkal és innivalóval a piknikhez. Ugyan már ősz volt, mert egyre sebesebben színesedtek, hulltak a levelek a fogyatkozó napfény miatt, ám ma tiszta volt az égbolt és a nap is gyengéden sütött. Ideális volt az idő. Amikor megérkeztek a nagyok leterítették a plédet letették a kosarat és mindent, ami a kezükben volt és elmentek játszani, hancúrozni. Olyan jó volt! Már javában homokozott Tipitopi a jól tapadó homokban, épített egy hatalmas homokvárat körbe bástyákkal, várárokkal, díszítésként golyókat formázott. Tetejére a földönt talált gally és levél segítségével zászlót tűzött. Igazán szép lett. Ahogy ásta a homokot egyszer csak talált egy nagy, kerek fémpénzt. Körül nézett, hogy nincs- e esetleg a környéken a gazdája, hogy odaadja neki, de nem volt. Nem volt nagy érték, ezért nem vitte se a jegyzőhöz, se a rendőrségre. Ha nagyobb összegről lett volna szó, így tett volna, hisz ezt tanították a szülei. Ez a becsületes, tisztességes cselekedet. Tehát nagyon megörült a talált szerencsepénznek és betette a zsebébe. Aztán játszott tovább, egy idő után el is feledkezett róla. Focizott, labdázott, kidobósozott a fiúkkal, közben Kacagi és Szuszogi simizett, majd gumizott. Imádták ezeket a játékokat. Jobban szerették, mint bármi mást. A fiúk később a mászókákon, csúszdán és a többi játékon csüngtek egészen addig, amíg meg nem éheztek. A közeli kúton megmosták a kezüket, majd nekiláttak az evés - ivásnak. Eközben mások is érkeztek a játszótérre. Meglátták a homokozóban hagyott játékokat. Körül néztek, és amikor meglátták a piknikező kis társaságot, gúnyosan elmosolyodtak és neki álltak szétrombolni a szép várat. Odasietett Kacagi és Szuszogi abbahagyva a délebédet, de mire odaértek, addigra teljesen lerombolták. - Úgyse volt szép! – nézett rájuk az egyik. Építünk másikat. Az sokkal szebb lesz! - Ez nem volt szép dolog tőletek, ahogy az sem, hogy a megkérdezésünk nélkül használjátok a játékainkat. De szívesen kölcsönadjuk, amíg eszünk. - Jó! - felelték, rájuk se hederítve és belemerültek a munkába. Egyszer csak letették a kis szerszámokat, mert teljesen elkészült. Nem volt se szebb, se csúnyább, mint Markotabödöge Tipitopié. Egyszer csak Őz René vágtatott arra. Ugyancsak szedte a lábát, mert Farkas Ruben kergette. Sietségében keresztülgázolt a fiúk építette váron. - Bocsánat! Bocsánatot kérek! Elnézést!- kiáltotta bűnbánóan és szinte szállt tovább hosszú, kecses lábaival, amíg el nem tűnt a sűrűbe. Farkas Ruben, még ami megmaradt azt is széttiporta futás közben: - Bocsánat! Bocsánatot kérek! Elnézést!- kiáltotta egy pillanatra hátra nézve. – Mindenki elképedve nézte, hogy mi történt. Megszólalni se tudtak a döbbenettől. Az utólag érkezettek dühösen hagytak ott mindent, csapot-, papot és elmentek. Eközben a lurkók befejezték az étkezést összepakolták a maradékot, a szemetet kidobták a gyűjtőbe. A fiúk újra felépítették a homokvárat, a lányok meg ugró köteleztek és ugró iskoláztak. Olyan jól érezték magukat, hogy el is felejtették ezt a kellemetlen esetet. A szél közben felerősödött, a lehullott színes leveleket felkapta, kavarta. Már talán csak egy rézszínű levél csüngött a fán, a többi már szikkadt volt, a földet takarta, ligetben a fűz, a bükk, a hárs, a nyár pihenni tért, illata orrukat facsarta. Csendben lépdeltek, csak az avar zörrent, szótlanul hallgatták a szuszogó fákat. Lassan elhervadt a sok- sok virág, hogy ne fázzon a földben az élő, az ősz ráadta a színes sálat. Tipitopinak este, lefekvéskor jutott eszébe a talált szerencse fémpénz. Odatette a párnája alá és édes mosollyal szenderült mély álomba.