A hétpettyes katica és a nyári zápor

Volt egyszer egy csodálatos, napsütötte mező, ahol bodzabokrok, tiritarka virágok nyiladoztak, illatoztak, s a világ elé tárták szépségüket.

Itt élt hétpettyes katica is, az aprócska, rendkívül hasznos kisbogár. A rózsa, a bodza és a körömvirág volt számára a legkedvesebb, leveleiken időzött el a legtöbbet, aztán önfeledten játszadozott a mezőn.  Perdült- fordult jókedvében.-

Szeretem a csöndet,

szeretem a békét.

Szeretem a zöldet,

s a nyári nap fényét. – dalolta vidáman.

Hatalmas, kövér, sötét felhők gyülekeztek az égen. Hirtelen beborult.

-              Jaj, mit tegyek? Hová bújjak? Mindjárt ideérhet egy villám, az nagyon veszélyes. Kedves rózsa, rejts el engem az eső elől!

- Már bezárkóztam.

- Kedves bodza, hadd bújjak el biztonságba az eső elől!

- Már bezárkóztam.

- Kedves körömvirág, segíts rajtam, hadd húzódjak fedezékbe az eső elől!

- Már bezárkóztam.

- Ez nagyon nem szép tőletek! Szívtelenek vagytok. Mindegy, megoldom másképp. Hova bújjak, jaj, hova bújjak? Mit is tanított az anyukám? Már emlékszem.

- Vízvezeték, vízpart, kilátótorony, magasles, ajtó, és az ablak közelébe nem szabad menni. - mondta.

- Fémtárgy se legyen a közelben – intett óvatosságra.

- Erdőben, közvetlen fák alá nem szabad állni, ahogy a nyílt terepen, és a réten se. Elfutni se lehet, mert ha mozogsz, könnyebben elér a villám. A magasságod az, ami számít. Leginkább a legmagasabb pontba csap be elsőként a villám. –tanította.

- Akkor hova bújjak? Épület, vagy jármű, ami biztonságos, az nincs a közelben. – kesergett a kis hétpettyes. Ekkor felvillant egy óriási, forró elektromos szikra, majd zengett az ég, mennydörgött.

- Jaj! Jaj! Jaj! Végem van!

- A fény fogócskázott a hanggal, majd lehagyta, mert az gyorsabb volt. – gondolta magában a kis bogár.

- Mit tegyek? Mit tegyek? – tördelte a kezét kétségbeesetten.

- "Csalánba nem üt a ménkű", - jutott eszébe egy régi mondás.

- Ezt is mondta az édesanyám. Milyen okos volt! Lábujjhegyen leguggolok, összekuporodok és így várom ki a vihar végét. - Közben eleredt az eső.

- Lehet, hogy odafent kiszakadtak a felhők? Úgy ömlik, zuhog, esik, mintha dézsából öntenék! De jó, hogy a páncélos kabátom megvéd a nyári záportól! –

Amilyen gyorsan jöttek, olyan gyorsan elvonultak a hatalmas, kövér, sötét fellegek és az eső is elállt. Újra kisütött a nap. Melegével felszárította az esőcseppeket. A rózsa, a bodza és a körömvirág kinyitotta szirmait, a hétpettyesnek is megszáradt a páncélos kabátja.

- Jól vagy? Nem történt bajod? – kérdezte az aggódó rózsa, a bodza és a körömvirág.

- Igen, minden rendben! – mondta szomorúan. – Csalódtam bennetek. -

- Ne haragudj, hogy ilyen meggondolatlanok, undokok voltunk! Bocsánatot kérünk! Tényleg, ne haragudj!

- Semmi baj! Már megtörtént. Borítsunk fátylat a múltra! - válaszolta a hétpettyes megenyhülve.

Valahol a csodálatos, napsütötte mezőn, ahol bodzabokrok, tiritarka virágok nyiladoztak, illatoztak, újra ott játszadozott önfeledten, jókedvűen egy kedves kis hétpettyes.-

Szeretem a csöndet,

szeretem a békét.

Szeretem a zöldet,

s a nyári nap fényét. – dalolta vidáman.