A garabonciás

Hol volt, hol nem volt, talán a Csallóközben a Kisalföldön, a Kis- Duna környékén, de lehet, hogy teljesen máshol élt egyszer egy ifjú. Ez az ifjú épp befejezte tanulmányait és már is dolgozni kezdett. Jóra való, becsületes, derék, szorgalmas fiatalember lett belőle. Büszkék is voltak rá szülei! Ám de ennek az ifjúnak varázsereje is volt! Az éppen úgy növekedett, mint a kisfiú, vele együtt. Senkinek se árulta el a titkát. Még egy teremtett lélek se tudta! De én tudtam és csak nektek elárulom. Vihart tudott teremteni az akaratával, szemével dörgéseket, két tenyere összeütésével pedig villámokat. Kedve támadt egyszer a legénynek, hogy megházasodjék. El is árulta az édesanyjának, hogy miben töri az eszét. Elmondta, hogy álmában egy tündérszép lány hívogatta. Kék szemű, mely olyan volt, mint égen a csillag. Haja barna, a földet söpörte. Karcsú volt, mint a nádszál. Álma olyan valósnak tűnt, hogy elhatározta addig meg nem nyugszik, amíg meg nem keresi. Édesanyja feltarisznyálta. Adott neki vizet és némi harapni valót az útra. Édesapja jó tanácsokkal látta el, majd keserves könnyhullatások közepette elindult. Jól tudta, hogy nem lesz egyszerű az útja. Ment, mendegélt, hegyre fel és völgybe le. Ment jobbra-balra, erre-arra. Átkelt a kékséges kék óceánon, számtalan veszéllyel szállt szembe. Egyszer hétméteres, tomboló viharral. Másszor óriás polippal, mely belecsimpaszkodott a hajóba és húzta-húzta lefelé a mélységesen mély árok felé. Szinte már-már az utolsó pillanatban az ifjú hozzáérintette a varázsos mutatóujját az egyik csápjához. Az meg úgy megcsiklandozta az óriás polipot, hogy kacagni kezdett. Kacagott és kacagott, de olyan hangosan, hogy kíváncsiságukban előbújtak a delfinek, a cápák, a ráják, a kardszárnyú delfinek és a bálnák és kíváncsian nézték, hogy mi történik. Eközben az óriáspolip elengedte a hajót és elmerült a mély vízben. Amikor partot ért a hajó az ifjú kiszállt belőle. Egy végtelennek tűnő homoksivatagba vitte az útja, ahol már vagy háromezer éve egy csepp eső sem esett. Az emberek úgy szomjaztak, mint a szivacs. Az ég tiszta volt, egy felleg se járt arra. Garabonciás diákunk erősen gondolkozni, koncentrálni kezdett. Erősen akarta, hogy essen, így hát szemével dörgéseket, két tenyere összeütésével pedig villámokat szórt. Egyszer csak eleredt az eső. Zuhogott, szakadt, esett, hullt, mintha dézsából öntötték volna! Az emberek éljenzésbe és ujjongásba kezdtek, nem győzték megköszönni a fiú jóságát. Örültek, mint a bolond a csörgős sipkának. Megetették, megitatták, majd szélnek eresztették. Ő ment tovább rendületlenül. Egyszer csak megérkezett egy végeláthatatlan tengerhez amelyben sellők laktak. Ott, ahol a legmélyebb volt a tenger, ott állt az Óperenciás tenger királyának a palotája. Gyöngykagylókból állt a fala, csigahéjakból az ablakok, melyeket piros és zöld növények díszítettek, az ajtó pedig korallokból. Itt az ifjú útbaigazítást kért egy sellőtől, aki épp arra járt, aztán folytatta útját. Kiért az óceánból. Ment egy ezüsterdőn, majd egy arany erdőn, végül egy gyémánt erdőn keresztül, amikor elérkezett keresztanyjához, a Viharanyához, aki egy barlangban lakott. Összehívta a szeleket és megtudta tőlük, hogy merre lakik a csodaszép tündér, akit a fiú már oly régóta keresett. Megköszönte a segítséget, majd továbbment. Már eltelt egy év, kettő, három, négy, öt, talán hat is eltelt, mióta útnak indult, mióta elhagyta a szülői házat. De ő csak ment tovább töretlenül.  Ment és ment éjjel és nappal, északra és délre, majd keletről-nyugatra. Egyszer csak megpillantott egy üveghegyet, a tetején egy kristálypalotát. Tizennégy grádicsfok állt rajta csupa-csupa gyémántból. - Azt hiszem, megérkeztem! - mondta magában a fiú. Odaérve egy sereg tündér libbent-lebbent elé sebbel-lobbal. Gyönyörű, csillogó-villogó, pörgős szoknyában, hófehér ruhában, tündöklő fátyollal a fejükön. Szemük úgy csillogott, mint az éjjeli csillag, mosolyuk sugárzott, mint a déli nap, orcájuk fehér volt, mint a frissen esett hó. Ahogy odalibbentek, hirtelen el is tűntek. Egy ezüst fa állt előtte, melyen ezüst almák csüngtek. Egyet leszakított és beleharapott. Az alma jajgatni kezdett: - Jaj, jaj!- a fiú ijedten tette le. Aztán megpillantott egy arany körtefát, melyen arany körték csüngtek. Egyet leszakított és beleharapott. A körte jajgatni kezdett: - Jaj, jaj!- a fiú ijedten tette le. Aztán megpillantott egy gyémánt szilvafát, melyen gyémánt szilvák csüngtek. Egyet leszakított, de most nem harapott bele. Felvitte a palotába és beletette az asztalon lévő tálba. Hát láss csodát! A szilva először ragyogni, tündökölni kezdett, majd hirtelen egy szépséges tündérré változott. Olyan  elbűvölő, lenyűgöző, ámulatba ejtő volt, mint az a lány akit álmában látott. A szép tündér elmesélte, hogy egy gonosz boszorkány változtatta át két testvérével együtt gyümölccsé. Addig kellett ilyen alakban élniük, amíg el nem jön értük egy garabonciás. Eközben a két testvére is visszaváltozott gyönyörű lánnyá, csak mindkettejük bal karja vérzett egy kicsit a harapástól. A fiú ügyesen bekötözte, bocsánatot kért tőlük, majd feleségül kérte a legszebb tündér kezét, akiről oly szépet álmodott és akiért ezt a hatalmas utat megtette. A tündét hófehér táltos paripáján hazarepültek Csallóközbe a fiú szüleihez, akik már jól megöregedtek, de boldogan adták áldásukat az ifjú párra. A szülőket felültették maguk mögé a táltosra és visszarepültek a lány palotájába. Boldogan éltek, míg meg nem haltak. Egyszer ti is látogassátok meg őket!