A foltos hátú őzek

Megérkezett az ősz. 

Az erdő, a mező, színes ruhát öltött magára. Idén még utoljára csillogni, tündökölni szeretett volna. Táncra perdultek a levelek rőt és aranyszínű báli ruhában. Dorbézoltak, dáridóztak,kirúgtak a hámból. Aztán amikor elfáradtak, sápadtan, bágyadtan rozsdás ruhát öltöttek magukra. Szomorú lett az erdő, a mező. Dér borította a tar kerteket, szürkés fehér köd szitált, elhervadt a buja természet, búskomor szél muzsikált. Megfáradt a természet, megpihenni készült, könnyét hullajtotta a felhő, levél ült a szélre. Színes lett a dús erdő, készült már a télre, ahogy a foltos hátú őzek is, akik nemrég születtek. Őszike és Őze a kéthónapos gidák még igen gyengék voltak ahhoz, hogy a távolban felbukkanó kirándulók közeledtére anyjukat követve elmeneküljenek. Ezért rejtőző színükben bízva lelapultak az avarba, és úgy várták, hogy anyjuk visszatérjen hozzájuk. Őzének hét ici- pici folt volt a hátán, testvérének pedig a buksiján volt a hét ici- pici folt, ami úgy nézett ki, mint a göncölszekér. Szóval némán, lapultak, rejtőzködtek a bokorban, még a lélegzetüket is visszafojtották. De ó, jaj! Egy aprócska, kunkorka, loknis hajú szőke fiúcska észrevette, s tágra nyílt szemekkel rebesgette: - őcike, nézd, őcike! - és már szaladt is hogy megsimogassa. Őszike nagyon megijedt, reszketett a félelemtől és még jobban lapult - Ne menj oda! Nem szabad megsimogatni, mert akkor az anyukája nem fog többé vigyázni rá!- kiáltotta édesapja.  Őze időben felállt és beszaladt a sűrűbe a sutához, aki szimatolta, szaglászta eleinte gyanakvóan, de mivel nem érzett rajta idegen szagot közel engedte magához. – Elviccük magunkkal? – gagyogta a szöszi kisfiú, miközben reszketett a félelemtől a mellette maradt Őszike. – Nem lehet, mert biztosan itt figyel a közelben a suta, aki sose hagyja magára a kicsinyeit. - Tomolyan? - csodálkozott el a kisfiú. – Ráadásul- folytatta az édesapja- a fogságban a gidák csak nagyon ritkán maradnak életben. A félelem és az anyatej hiánya miatt hamar elpusztulnak. - Attol majadjon itt! De bittosan a közelben van a tuta? - kérdezte a kicsi. – Igen, biztosan a közelben van a suta - mosolyodott el az édesapja. - Gyere, menjünk! - hívta őt. Miután elmentek, újra békés, nyugodt lett az erdő. Őszike még egy ideig riadtan tekintett erre-arra, de aztán megnyugodott,felállt és keresni kezdte Őzét és az anyukáját. Hamarosan megtalálták egymást. Szimatolta, szaglászta  eleinte gyanakvóan, de aztán  közel engedte magához a kis gidát. Boldogan ugra-bugrálva, de azért fél szemmel a sutát figyelve szaladtak a közeli patakhoz. Kristálytiszta, hűvös volt a vize, jól esett belőle inni, majd önfeledten úszkáltak, lubickoltak benne. 

Amikor a nap búcsúzni kezdett ők is nyugovóra tértek.