A fehér karácsony

Tél volt. Ki tudja már, hogy mióta nem hullott hó a földre.

Az aprócska Bolyhos családja már nagyon várta a fehér karácsonyt. – Vajon milyen lehet az? – tűnődött a kiskutya. – De mi az a hó? – Gyakorta nézelődött napközben az ablakban. Kíváncsian figyelte, hogy mikor, mi történik odakint. Olykor- olykor látott egy- egy kismadarat a madáretetőben. Magokat csipegettek. Örömében megugatta őket: - vaú- vaú- vaú! - Aztán visszament a kandalló mellé a helyére szunyókálni. Amikor felébredt, megint eszébe jutott: – vajon milyen lehet az a fehér karácsony? – tűnődött. – Mi az a hó? – Te tudod? – kérdezte a fenyőfát, amelyik a sarokban állt, de az nem válaszolt. Leheveredett alá és mély álomba szenderült.

Amikor felébredt, vakító fény szűrődött be az ablakon. Először kinyitotta az egyik, a jobb szemét, majd rögtön be is csukta. Kinyitotta a másik, a bal szemét, majd azt is nyomban becsukta. Kinyitotta mindkét szemét, hunyorgott egy darabig a szokatlan fénytől, majd odafutott az ablakhoz, és kinézett rajta. Valami hullott odafentről, az égből. A földön szikrázott a dici- duci fehér bunda. A fák, a bokrok, az etető, sőt a házak teteje is hófehér ruhát öltött magára. De szép volt! - Vajon mi lehet ez? – tűnődött Bolyhos. Elhatározta hát, hogy kideríti.

Óvatosan kisurrant a kutyabejárón. Hirtelen magasan kavargó hóörvény, és metsző szél csipkedte meg a fagytól kipirosodó pofikáját. – Brrr! – borzongott meg Bolyhos. – Hú, de hideg van! – állapította meg. – De vajon mi lehet ez a valami, ami a földet takarja? – Óvatosan belelépett jobb mellső tappancsával. – Milyen puha, nedves és hogy belesüppedt a lábacskám! Biztosan ez az a hó, amiről már egy ideje beszélt a gazdim. - Ahogy lépkedett, tipegett- topogott, egyre jobban belemerült, szinte már ki se látszott belőle. – Úgy megtetszett neki, hogy örömében ugra- bugrálni kezdett a süppedős, hamvas hóban. Észre sem vette, hogy mennyire fázik. Csak szaladgált, ugatott: vaú, vaú, vaú és hempergett örömében. Jól átázott a bundája, mire észbe kapott.

Ekkor vette észre, hogy kicsit távolabb gyerekek szánkóztak lefelé a lejtőn. Voltak, akik gurultak benne, mint a labda, míg mások hóembert gyúrtak három hatalmas gombócból. Egy ideig figyelte őket. – Milyen jól érzik magukat ők is! Úgy látszik, a havat mindenki szereti. - Már a hidegtől és az átázott szőrétől gémberedni kezdtek a végtagjai. – Ideje bemennem a jó meleg lakásba, még mielőtt megfázok.- Így is tett.

Hanyatt- homlok iszkolt befelé. A köszöbre érve lerázta magáról a csatakot. Csak úgy fröcskölt minden felé. – Ejnye- bejnye! – mondta a gazdi szemrehányón, de szeretettel. – Jól átázott a bundád! Gyere, megfürdetlek. – Hapci, hapci, hapci! – tüsszentett a pöttöm kutyus. – Lehet, hogy már meg is fáztál? – Gyorsan megfürdette a kellemesen meleg vízben, féltőn megtörölgette a pihe- puha törölközőben, majd megszárította Bolyhos bundáját. – Na, menj a kályha mellé, feküdj le a bélelt kiskosaradba! A kutyus szófogadón ment a helyére. Izgett- mozgott, ficánkolt, míg végre lepihent szundikálni.

Amikor felébredt, már este volt. Egy plafonig érő csillogó- villogó ünneplő ruhába öltözött fa állt a nappali sarkában. Tátott szájjal bámulta szépségét. Nem tudott betelni a látvánnyal. Nézte- nézte a pompás karácsonyfát, s alatta a sok- sok csecsebecsét. Egyszer csak: - giling- galang- szólalt meg a csengettyű. – Fehér karácsonyunk van! – ölelték át egymást boldogan, mosolyogva a fa körül. – Gyere ide, te is Bolyhos, hisz te is hozzánk tartozol!- mondta egy aprócska csili- vili szoknyás kisleány.

A kiskutya farkcsóválva szaladt oda. – Boldog karácsonyt! – köszöntötték egymást.