A barátság

Egyszer volt hol nem volt, élt egyszer egy csodás, csillogó vízű patak közelében, egy takaros kis házban, egy békés kis szobában egy icipici kiscica.

Gyakran kiszökött a partra, ahol tátott szájjal bámulta az ezüstpikkelyes, fickándozó halacskákat, kövön sütkérező gyíkokat, s hallgatta az aranytorkú breke békákat. – Milyen szépen dalolnak, és milyen sokan vannak! – tűnődött magában.

Miközben én egyedül vagyok, mindig egyedül. – szomorodott el.  Még nem tudta, hogy ugyanebben a házban, a szoba sarkában egy incifinci kisegér is lakott, aki minden éjszaka kisurrant a fészkéből és megdézsmálta az éléstárat. Először kidugta a füleit egy aprócska lyukon, először az egyiket, majd a másikat. Mivel csend honolt a házban, óvatosan kidugta a fejét is. Szemeivel nézett erre- arra, majd amikor azt látta, hogy sehol senki, lábujjhegyen kiosont.

Sebesen futott icike- picike lábacskáin, egyenest a kamrába. – Hű, mennyi, de mennyi élelem!- ámult el. De nem tátotta a száját sokáig! Sebesen befalt néhány búzaszemet, aztán kukoricát, meg ezt is, azt is, majd amikor jól lakott, de úgy, hogy majd kidurrant, lábujjhegyen visszaosont a lyukba. Így ment ez napról- napra.

Egyik éjjel az icipici kiscica felébredt. – Ááááá- ásított egy hatalmasat. Mivel sötét volt és semmi mozgás – biztosan csak álmodtam! - újra lehunyta a szemét.

Azonban az incifinci kisegér most nagyon torkos volt. A lyukba is szeretett volna bevinni néhány szem diót, azonban az egyiket elejtette. Hirtelen megtorpant. Szemeivel nézett erre- arra, füleit fordította jobbra- balra, hallgatózott, majd amikor látta, hogy sehol senki, semmi nesz, felvette a diót és lábujjhegyen elindult a lyuk felé.

Az ám! Az icipici kiscica hirtelen felkapta a fejét, beleszimatolt a levegőbe és körülnézett. Aztán felugrott, körülfutotta a szobát, és meglátta az incifinci kisegeret. – Hát te ki vagy? – nézett rá csodálkozva. – Mit csinálsz itt, még sohase láttalak! – mondta meghökkenve. – Incifinci kisegér vagyok és itt lakom a szoba sarkában, a lyukban. Kérlek szépen hadd vigyem haza az ennivalót! – Az icipici kiscica ekkor már ott állt az egérkéhez egészen közel. Szimatolgatta. - Juj, de félek! Cin, cin, cin, - cincogta az egérke. – Kitől? – vágott rémült képet a kiscica. – Hát tőled! – Tőlem? De miért? – Azért, mert a cicák megeszik az egereket. – Komolyan? De én, nem eszlek meg! Nem is vagyok éhes!- De ha éhes lennél, akkor megennél! Tudom! – Ez nem így van. Kapok ennivalót, ami- ekkor ismét megszaglászta az incifinci kisegeret, aki ijedten hőkölt hátrább – igen, sokkal finomabb, mint amilyen te lehetsz. Bízzál bennem! – Biztosan? – Biztosan! Tudod mit? Legyünk barátok! – Legyünk! – vágta rá az egérke. - Kérlek szépen, előbb hadd vigyem haza az ennivalót! – Aztán visszajössz játszani? – Igen, vissza! - Így is történt. – Az incifinci kisegér hazavitte az ennivalót, majd visszajött a kiscicához játszani. – Fogócskázunk? – kérdezte az icipici kiscica. – Fogócskázzunk! – felelte a kisegér, aki már cseppet se félt. Ettől kezdve sülve- főve együtt voltak, sokat játszottak, beszélgettek, igazi jó barátok lettek.

Itt a vége fuss el véle! Ha nem hiszed, járj utána!