Zsuzsa blogja

-          Kukurukú! Kukurikú! – Kél a nap! Jó reggelt!- kukorékolt a kakas.

-          Jó reggelt, szomszéd úr!- rikkantotta vissza a rigó. Nyújtózkodva, nagyokat ásítozva ébredeztek a baromfiudvar lakói. A kiscsibék bújtak elő leggyorsabban jó meleg fészkükből.

-          Csip- csirip! Csip- csirip! – de csodálatos ez a reggel!

-          Csip- csirip! Csip- csirip! – mily jóleső a napsütés!

-          Csip- csirip! Csip- csirip! – olyan jót aludtam!

-          Csip- csirip! Csip- csirip! –  nagyon szépet álmodtam.

-          Csip- csirip! Csip- csirip! – ma örömtelit fogok játszani.

-          Csip- csirip! Csip- csirip! – érzem, hogy élvezetes lesz a napom.- csipogták egymás után a sárga színű tollpamacsok. Azzal máris csipegetni kezdtek. Eleinte még tyúkanyó közelében, aztán egyre inkább távolabb tőle. Hamarosan telerakták icipici bendőjüket finom, jóízű, ízletes táppal.

-          De zamatos volt! – nyalták körbe a csőrüket.

-          Menjünk játszani!- javasolta a legkisebb.

-          Jó! – egyezett bele a többi. Így hát játszani kezdtek a baromfiudvarban. Szaladgáltak, kapirgáltak, csipkelődtek. Nagyon, de nagyon jól érezték magukat.  Közben szemügyre vették a lepkéket, a hangyákat, a férgeket, még a csigabigákat is.

-          Nézzétek, de szép az a lepke! Mily színes a két pár szárnya! Két csáp van a fején. Milyen gyenge a három pár lába! Milyen kecsesen repül!- mutatott rá elkerekedett szemmel, ámulva-bámulva a legnagyobb.

-          Mily, szorgos az a hangya! Morzsát visz a hátán.– jelentette ki a középső.

-          Nektárt gyűjt a méhecske. Nagyon hasznos. Milyen édesen zümmög!- mosolyodott el a legkisebb.

-          Hogy araszol a féreg a földön!- nézték egy darabig, de aztán más felé tévedt a tekintetük.

-          Szervusz, csigabiga! Nem nehéz a házad?

-          Nem, dehogy!- mosolyodott el.

-          Megérinthetem?- érdeklődött a legkisebb pelyhes csibe.

-          Hát persze!

-          De kemény, meszes a hátad!- csodálkozott a legnagyobb csibe.

-          Milyen sikamlós, nyálkás a talpad!- ámuldozott a középső.

-          Hű, de ügyesen csúszol a földön!- dicsérte a legkisebb.

-          Köszönöm kedves szavaid!- pirult el csigabiga. Ekkor tűnt fel a baromfiudvar végében a tüskés hátú süni. Sebesen szedte icipici lábait.

-          Jaj!- kiáltotta ijedten csigabiga és fürgén bújt be a házába. Még a tapogatóit is maga alá húzta. Ám a süni nem vette észre, mert más irányba tartott.

-          Gyere ki!- kopogtatta meg a házát a legnagyobb sárga csibe.- Elmúlt a veszély. - Csigabiga előbújt. Még mindig reszketett.

-          Nyugodj meg, a süni más irányba ment és különben nem is vett észre.

-          Szerencsére- nyugodott meg a puhatestű. – De mennem kell, most búcsúzom! –felelte.

-          Viszontlátásra!-felelte a három legkisebb pihe-puha csibe és hosszan nézett utána.  

-          Kukurukú! Kukurikú! – Megy le a nap. Készüljünk a lefekvéshez.- kukorékolt a kakas. Elcsodálkoztak a csibék.

-          De hamar eltelt a nap! – Szó nélkül követték édesapjuk kérését.

Miután mindnyájan lefeküdtek, hamarosan édes álomba szenderültek.

Bajszos és Cupák, a két jóbarát tarka-barka leveleket kergetett a kertben. Szép idő volt, kellemesen sütött a nap, a szél gyengén fújdogált. Éppen csak annyira, hogy huncutul meg-meglibbentette a földre hullott zizegő-zörgő leveleket.

- Fuuúj, ott egy pók! – jelentette ki az aprócska Bajszos viszolyogva.

- Csapd le! Taposd össze!- kiáltotta az arra sikló kígyó.

- Majd inkább megeszem!- vigyorgott a kövön sütkérező gyík és már nyújtotta is felé a hosszú nyelvét.

- Ne bántsátok!- kiáltotta még idejében Bajszos. Hirtelen csönd lett és kérdőn néztek a kiscicára. –

- Hasznos rovar a pók. Elfogyasztja a levéltetveket, a legyeket, a szúnyogokat a kertben, még a lakásba beröppenőket is. Ezen felül ő is táplálék.

- Bizony!- Nagyon szeretem őt!- kuncogott tovább a kövön sütkérező gyík.

- Tulajdonképpen mi a szeretet?- érdeklődött Cupák.

- Szerintem az, amikor anya, apa, meg a nagyik törődnek velünk, és gondoskodnak rólunk- elmélkedett komoly képpel a szúnyog.

- Szerintem az, hogy anya és apa vonzódik egymáshoz- mondta a légy. Kérdően néztek rá a többiek. – Pont tegnap hallottam, amikor apa azt mondta anyának, hogy nagyon vonzódik hozzá. Szerintem ez a szeretet.

- Ha elfogadóak, megértőek vagyunk egymás iránt. –felelte a kullancs. - Ha hibázik, ha téved, nem torkoljuk le.

- Amikor bízunk egymásban- folytatta a kígyó.

- Ha valamiben nem értünk egyet, azt őszintén megbeszéljük- válaszolta a béka.

- Elfogadjuk, ha nem úgy és nem azt gondolja, vagy teszi a másik, amit mi. Nem vagyunk egyformák.- felelte a poloska.

- Akit szeretünk, azt segítjük, amiben csak tudjuk -folytatta a tetű.

- Akit nem szeretünk, azt nem segítjük?- tette fel a kérdést a bolha.

- Dehogynem, azt is.- jelentette ki a darázs.

- Akit szeretünk, azt nem bántjuk meg sem szóval, sem kézzel, sehogy se.- folytatta komoly képpel a katica. –De azt se akit nem kedvelünk.

- Nem okozunk neki csalódást- mondta a méhecske, majd gyűjtögetett még pár csepp nektárt.

- Akit szeretünk, azt megdicsérjük és megöleljük- érvelt tovább a nyuszi.

- Ha nem mondjuk ki a szót, de éreztetjük- felelte Cupák.

- A szeretet az nagyon jó érzés- mondta mosolyogva a kisvakond.

- Ha nem látjuk, akkor hiányzik- folytatta a teknős. – Egyébként te kit szeretsz? – tette fel a kérdést a nyuszi felé.

- Legjobban a családomat szeretem: a szüleimet: anyucit és apucit, meg a testvéreimet. Ezen felül még a rokonaimat és a barátaimat.

- Én is!- kiáltott fel lelkesen a lepke.

- Én is! – rikkantotta a süni.

- Én is!- örvendezett a kismadár.

- Én is! – tapsikolt az őzike. – Benneteket is szeretlek!- jelentette ki boldogan.

- Mi is szeretünk!- Aztán ment ki-ki a maga útjára.

Bajszos és Cupák, a két jóbarát még egy jó ideig gondtalanul, derűsen és bohókásan kergette tovább a tarka-barka leveleket a kertben.

Sok-sok évvel ezelőtt, a kelták földjén, ezen az éjszakán a túlvilág határai megszűntek, és a halottak szellemei képesek voltak jönni- menni a világok között. Legalábbis ők ezt hitték. Az emberek tüzet gyújtottak, állatot áldoztak, és maskarákba öltöztek, hogy elijesszék az elvetemült szellemeket.

Monyó apó hallotta ezt a legendát az ő felmenőitől, ezért elhatározta, hogy ezen az estén nem fekszik le, hogy a saját szemével láthassa az elhunyt emberek csontváz szellemét, akik, halottak napján átjönnek ebbe a világba, hogy együtt legyenek a még élő családtagjaikkal, rokonaikkal.

- Feküdj le, kedvesem, éjszaka van!- mondta kedvesen az ősz, fürtös hajú Monyó anyó, miközben öreg ura ráncos arcát cirógatta a kopott karosszékben ülve.

- Szeretnék utána járni a dolognak- felelte lelkesen, de szeretetteljesen Monyó apó. A kérges kezével kifaragott töklámpás világított az ablakban. Egy darabig ültek az ablak előtt egymáshoz bújva, betakarózva, kéz a kézben, de nem történt semmi. Aztán elnyomta őket az álom. Másnap reggel arra ébredtek, hogy fény szűrődött be az ablakon.

- Megvirradt. Látod? Eseménytelen volt az éjszaka- mondta az öreg néni, aztán lassan, botorkálva, botjára támaszkodva kisétált a verandára Monyó apóval a nyomában.  

Telt- múlt az idő. Sok- sok év eltelt. Egyik alkalommal Monyó Manyi talált egy megkopott könyvet, melynek sárgák voltak a lapjai. Kíváncsian kukkantott bele. Valaki kaligráf betűkkel teleírta. Ekkorra Monyó Matyi is ott termett.

-          Milyen díszes, rendezett és szép írás!- kiáltott fel ámulattal. – Kié lehetett?- kíváncsiskodott.

-          Sok-sok évvel ezelőtt, a kelták földjén…- kezdett bele Manyi. Hirtelen a könyv végére lapozott. A legalján egy név volt: Monyó apó. – A dédapánk – nézett testvérére megrökönyödve Matyi. – Olvassuk el, mit ír- jelentette ki a fiú. Miután elolvasták, egymásra néztek.

-          Mit gondolsz, igaz lehet?-tette fel a kérdést.

-          Hát nem is tudom- tűnődött el Manyi. – Régen hittek benne. Anya azt mesélte egyszer, hogy a mennyországban minden léleknek van egy égő gyertyája és ameddig nem huny ki a lángja, addig él az ember. Úgy vélem, hogy bárhogy is volt, egy biztos….

-          Mi az?

-          Az, hogy most faragjunk ki egy tököt, azaz belőle egy mókás figurát. – jelentette ki határozottan Manyi.

-          Igazad van, maradjunk is ennyiben. Este pedig kitesszük az ablakba, hogy világítson- felelte Matyi.

-          Milyen nap lesz holnap?- kérdezte a kislány.

-          November 1-je, Mindenszentek napja lesz. Azokról szokás megemlékezni, akiket szentté avattak - válaszolta a kisfiú.  Holnapután, 2-án pedig a Halottak napja lesz, ilyenkor pedig a saját halottainkra emlékezünk. Mi is kimegyünk a temetőbe, meglátogatjuk Monyó anyót és Monyó apót. Viszünk nekik friss virágot.

-          Régen a lelkek napjának hívták- válaszolta Monyó Manyi.

-          Igen. Okos vagy-dicsérte Monyó Matyi. A kicsi elpirult, mert jól estek neki a felmagasztaló szavak. Ezzel nekiláttak a tökfaragásnak. Tényleg nagyon vicces lett. Közepébe illesztettek egy mécsest és kitették az ablakba. Pár perccel később vidám gyerekzsivajra lettek figyelmesek. Egyszer csak kopogtattak.

-          Kopp! Kopp! Kopp! – Matyi nyitott ajtót. Vidáman kacarászó, jelmezes gyerekek álltak az ajtóban. Némelyik ismerős volt. Manyi sietve hozta a kosárkát. Csokik voltak benne. Mindenki örömmel vett belőle. Megköszönték, aztán elmentek. Később újabb lurkók érkeztek. Matyi próbálta őket megszámolni, talán tízig, Manyi vagy húszig jutott, amikor egyre jobban elcsendesedett az utca.

-          Hazatérhettek- állapította megy Monyó Manyi.

-          Készüljünk mi is a lefekvéshez. Izgalmas, érdekes este volt- folytatta Monyó Matyi.

-          Igen, az- mosolyodott el a kislány. Lefekvés után még olvasgattak Monyó apó könyvéből, aztán álommanó álomport hintett a szemükre és édes álomba szenderültek.

Hogy miről álmodtak? Ti mit gondoltok?

Csodálatos volt az erdő, a mező, a liget. A fogyó fény és a hűvösebbre forduló időjárás színesre festette a tájat. Aztán a fák, a bokrok fokozatosan elhullajtották leveleiket. Pajkosan, jókedvűen perdültek- fordultak, utolsó táncukat ropták, mielőtt leérkeztek volna a földre. Gondtalanul mutogatták arany, rőt, s bordó színű ruhájukat az utolsó napsugaraknak.

A gímszarvasok bőgésükkel jelezték, hogy végérvényesen beköszöntött az ősz.  Hűvös estéken egymásnak felelgettek, így jelezték, hogy ki a vadon ura. A sünik sietősen csomagoltak, és kerestek maguknak jó meleg fészket. Lassacskán vaskosra hízott az avar. Eleinte még finoman zizegett- zörgött, ha olykor-olykor belekapott a szél, de a nyirkos, ködös idő és a lehullott eső miatt korhadni kezdett. Csupasz lett a táj. Az ágak között messzire lehetett ellátni.  

Csipesz tátott szájjal, ámulva-bámulva nézte a változást. Hirtelen megborzongott. Villámgyorsan ugrabugrálva az ágakon sietett haza, majd az odujában átöltözött.

-Hű, vastagabb, melegebb ruhát kell felvennem, a nyári már kevés a nagy hideg ellen! - nézegette magát elégedetten a tükörben.- Szőrpamacsom is megfésülöm. Így jó lesz, most hosszabb lett. – mosolygott derűsen.

-Kopp, kopp, kopp!- kopogott valaki az ajtón.

-Ki van odakünn?- kérdezte.

-Szürke vagyok, a barátod-felelte.

-Gyere be!

- Szervusz! De csinos vagy, milyen szép az új ruhád!- dicsérte. Jól esett a jó szó a kismókusnak.

- Te is jól nézel ki, milyen díszes a külsőd!

- Köszönöm szépen- mosolyodott el a hím mókuska. – Jössz játszani?- kérdezte.

- Igen, ezer örömmel – felelte, de előbb még szednem kell a kosaramba egy kis elemózsiát. A múlt héten meg voltam fázva, ezért keveset gyűjtöttem.

- Szívesen segítek, ha szeretnéd!

- Azt nagyon megköszönöm. Jó társaságban jobban megy a munka.- Így hát a két mókus töltögetni kezdte a raktárat. Szedtek mogyorókat, bükkmakkokat, diókat, tobozokat, bogyókat, fakérgeket, sőt még gombákat is. Csipesz néhány makkot az avarba rejtett.

- Jó lesz később, ha elfogy a kamrámban.

- Nem telt bele sok idő, tele lett a fűzfakosár.

- Így már én is át tudom vészelni a telet. Ha neked netán elfogyna kedves barátom, szívesen adok majd belőle!

- Köszönöm szépen- felelte illemtudón Szürke.

- Akkor most játsszunk! - Ágról-ágra, fákról-fákra ugráltak, fogócskáztak, bújócskáztak, közben nagyon jól érezték magukat.

Amikor leesett az első hó, Csipesz kíváncsian bújt elő jó meleg fészkéből.

-Nini, esik a hó!-ujjongott fel a kismókus. – De jó! Hurrá! Hurrá! Hurrá! - Barátja azon nyomban ott termett. Kora reggeltől egészen délutánig, szürkületig ugrabugráltak a fák ágai, gallyai között, még a legvékonyabb ágak szélére is kimerészkedtek, mit sem törődve azzal, hogy a fákon, azoknak is többnyire a legmagasabb részein játszanak. Nem foglalkoztak azzal, hogy esetleg lehuppanhatnak a pihe- puha hóba. Az se számított nekik, hogy csípős, farkasordító hideg volt, hisz jól fel voltak öltözve, így egy cseppet se fáztak. Egyszerűen élvezték a telet. A puha, süppedős hóban fogócskáztak, bújócskáztak. Hógolyózáskor jókat kacagtak, amikor célba ért egy-egy hógolyó. Egyszer csak Csipesz nyakába pottyant egy hólabda. Egy pillanatra megborzongott, aztán gyorsan lesöpörte magáról.

- Na, várj csak! – mondta kacagva és már gyúrta is a következőt. Aztán hosszú időn át tartó fagy és havazás következett. A zord időben Csipesz behúzódott a fa legtetején lévő fészkébe, és pihenéssel múlatta az időt. Amikor felengedett a fagy, és kikukucskált a halovány fényű napsugár, akkor bújt elő újra.

Telt-múlt az idő. Nagyokat ásítva nyújtózkodott a hóvirág, közeledett a tavasz.

- Ideje lenne, újra átöltöznöm. Érzem, hogy jön a jó idő és ez a bunda már sok – esett gondolkodóba Csipesz. - Így jó lesz– mosolygott derűsen a tükör előtt. - Megyek, meglátogatom Szürkét. –

Csipesz eleven, s játékos volt, mint mindig. Most is bohókásan játszadozott jóbarátjával a rügyező fák ágai között. Egyszer csak észrevette, hogy néhány makk az avarban maradt, mert megfeledkezett róla. Egy szép tavaszi napon kihajtottak.

- Nézd, Szürke! Nézd, mi lett a makkokból! – kiáltott fel meghökkenve Csipesz.

- Kihajtottak és elkezdtek nőni- válaszolta.

 - Igen- felelte Csipesz. - Egyszer majd nagyok lesznek, ősszel terméseket érlelnek, melyek eleségül szolgálnak majd a mókuskáknak és az erdő állatainak.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer a Tiszán innen, Dunán túl, de az is lehet, hogy épp közötte, volt egyszer egy szép, takaros kertes ház. Abban a kertben, az ólban lakott egy sertés család. Volt a kannak két lány meg egy fiú süldője. Az volt a legkisebb.

Kint játszottak a kertben. Mivel jó volt az idő, hétágra sütött a nap, ezért boldogan, gondtalan dagonyáztak, hemperegtek az iszapban. Így védték magukat a rovarok és a kullancsok ellen. Amikor megéheztek kukacokat, gombákat túrtak.

Teltek, múltak a napok. Elmúlt a nyár, jött az ősz, majd jött a tél. Hideg, zord lett az idő. A három kismalac egyre nehezebben talált élelmet, egyre messzebbre kóborolt, néha még az erdőbe is. Így történt az, hogy az egyik nap, kora reggel szembe találkoztak a hermelinnel.  A süldők még sohasem láttak hermelint, a hermelin sohasem látott süldőket.

-Kik vagytok? –kérdezte bátortalanul, csodálkozva a hófehér bundás.

-Mi vagyunk a veszedelmes süldők-jelentette ki a legkisebb határozottan. Aztán felé szimatolt,- akik éhesek is. A hermelin nagyon megijedt, nyakába szedte a lábát és elszaladt. A malackák egymásra néztek és jót kuncogtak.

Ahogy mentek tovább élelmet keresve, szembe találkoztak a borzzal. A malackák még sohasem láttak borzot, a borz sohasem látott malackákat.

-Kik vagytok? –kérdezte bátortalanul, leesett állal a borz, akinek a fején, fehér alapon két jellegzetes hosszanti csík húzódott. -Mi vagyunk a veszedelmes süldők-jelentette ki a legkisebb határozottan. Aztán felé szimatolt,- és éhesek is. A borz nagyon megijedt, nyakába szedte a lábát és elszaladt. A malackák egymásra néztek és jót kuncogtak. Ahogy mentek tovább élelmet keresve, szembe találkoztak a medvével. A malackák sohasem láttak medvét, a medve pedig sohasem látott malackákat.

-Kik vagytok? –kérdezte bátortalanul, meglepetten a medve. -Mi vagyunk a veszedelmes süldők-jelentette ki a legkisebb határozottan. Aztán felé szimatolt,- és éhesek is. A medve nagyon megijedt, nyakába szedte a lábát és elszaladt. A malackák egymásra néztek és jót kuncogtak.

A medve meg szaladt, szaladt, de egyszer csak megállt. - Hohó, nem oda Buda!- kiáltotta. - Hogy megijedtem én, a nagy és erős medve három aprócska süldőtől. Micsoda szégyen- dühöngött magában. – Visszamegyek és helyre teszem őket. - Így is tett. Hamarosan utolérte a három aprócska malackát.

- Visszajöttél? – nézett rá a legkisebb malacka.

-Igen, és felfallak benneteket szőröstül-bőröstül- mennydörögte a tenyeres-talpas.  A két idősebb süldő nagyon megijedt, már majdnem nekiindult, amikor a legkisebb megszólalt.

- Várjatok! Van egy ötletem. Játsszunk útvesztőst! Ha valamelyikünk eltéved benne, mert onnan nehéz kijutni, akkor jó, nyugodtan megehetsz minket. Hiszen te nagy vagy és erős, neked nem okozhat gondot egy ilyen egyszerű, jópofa játék- mondta a legkisebb süldő.

-Valóban, miért is jelentene akadályt?- töprengett a medve. – Rendben. Szívesen játszom veletek, utána pedig ti lesztek az ebédem- kacagott a barna bundás. Ekkor jött a holló.

-Na, majd én figyelek, hogy igazságos legyen a játék. - Hangjával jelezte az indulást, a rajtot.

Elkezdődött hát a játék az útvesztőben. A malackák indultak elsőként, a medve kicsit később indult. A süldők  nagyszerűen navigáltak a labirintusban, hamar ki is jutottak onnan, majd elköszöntek a hollótól és sietve tovább mentek. Találtak egy jó nagy kosárnyi makkot, meg gombát, azt hazavitték. Otthon aztán egymásra néztek és jót kuncogtak, majd neki láttak a falatozásnak. A medve meg az óta is próbál kijutni a labirintusból, de folyton folyvást eltévedt.  Egy idő után a holló is megunta a várakozást és elrepült.

A medve vajon kitalált az útvesztből? Mit gondoltok?