Zsuzsa blogja

Egyszer volt, hol nem volt, volt egy aprócska lyuk a kamra fala mögött, ahol hét kisegér lakott a szüleivel. Miután kiürült az éléskamrájuk, Cincogi néni és Sajti bácsi elindult ennivalót keresni.

Ettől a naptól minden megváltozott. Anya nem jött haza. Sajti bácsi mikor hazament, magához hívta a gyermekeit és töviről-hegyire elmondta nekik, hogy mi történt. Szomorúan újságolta a hét incifinci kisegérnek, akik immár félárvák lettek:

-Anya egércsapdába került. - Mi nem pontosan értettük, mit jelent ez, hiába mondta el részletesen, ezért megkérdeztük:

-Az mit jelent? Nem tudjuk kiszabadítani?

-Sajnos nem, mert meghalt, elpusztult.

-A „meghalt”, szónál csak azt éreztük, hogy hirtelen nagyon nagy lett a fészek, dermesztően hideg és olyan furcsán üres.

-Biztos csak elment egy messzi-messzi búzamezőre, ahol óriási sajthegyek vannak - mondta Masni, és közben rezgett az orra hegye.-

-De miért nem vitt minket is? – kérdezte Pöttöm, egy kicsit mérgesen.

- Itt hagyott minket a sötétben, pedig tudja, hogy félek a pókoktól! - Szőrmók, aki a legidősebb volt, gombóccá húzta össze magát.
– Anya nem akart elmenni. Csak... elaludt , és fent van az angyaloknál, és most ő lett a legfényesebb csillag, nézzétek, a padlás felett! Onnan figyel és vigyáz minket- válaszolta édesapjuk könnyekben úszó szemmel. A kicsik sírni kezdtek, csak úgy záporozott a könnyük.

A kicsik eleinte minden este várták az ismerős kaparást a falban. Ha megzördült egy papír, azt hitték, ő az, és hozott nekik egy darabka kiflivéget. Több nap is eltelt, de nem jött. Aztán amikor rájöttek, hogy már biztosan nem is fog, újra elkezdtek sírni. Úgy sírtak, ahogy csak a kisegerek tudnak: vékony, éles hangon, hangosan, gyorsan, szaporán és remegve. De tudjátok, mi segített? Először is az, hogy egymáshoz bújtak. Heten pont kiadták azt a meleget, amit anyukájuk adott. Aztán elkezdtek mesélni róla.
- Emlékeztek, milyen puhák voltak a fülei? – kérdezte Cincogó.
- Meg, ahogy mindig ránk szólt, hogy ne rágjuk meg édespapa bajuszát, amikor alszik! – kuncogott fel Pöttöm.

-Emlékeztek, hogyha bánat ért megvigasztalt, megcirógatott és megpuszilt?

- Milyen sokat játszottunk együtt, és minden este mesélt nekünk! – Közben rájöttek, hogy anyukájuk valójában nem tűnt el egészen. Ott maradt a mozdulataikban, ahogy az orrukat tisztítják, ahogy lopakodnak óvatosan, lábujjhegyen az elemózsiáért Ott élt a szívükben, az emlékeikben, és ott, örökké élni is fog. Amikor találtak egy szem mogyorót, elképzelték, ahogy büszkén rájuk néz a csillagok közül, és azt mondja:

-Ügyesek vagytok, kicsinyeim! Büszke vagyok rátok! - Már nem voltak olyan szomorúak. Tudták, hogy bár a sajt néha elfogy, és a falak hidegek, az a szeretet, amit tőle kaptak, örökre beléjük költözött. És olykor, mintha érezték volna az illatát a puha fészekben.

Tudták, hogy vigyáz rájuk, bárhol is jár a nagy égi búzamezökön.

A kismackó, a kisfarkas, a kisróka és a rozoga kalyiba

Élt egyszer egy kismackó, egy kisfarkas, és egy kisróka az erdőben. Ahogy együtt baktattak, bandukoltak, megláttak egy rozoga kalyibát. Előtte egy elburjánzott kertet. Bekopogtak az ajtón:

-Van itt valaki? – kérdezte a kisróka. De egy árva hang se válaszolt.

-Van itt valaki?- kopogtatott a kisfarkas. De senki se felelt.

-Van itt valaki? – dörömbölt be a kismackó. Most se jött válasz. Ekkor lenyomta a kilincset és egymás mögött, sorban bementek. Legelöl ment kismackó, utána a kisfarkas, legvégén a kisróka. Kíváncsian körül néztek, de egy teremtett lelket se

-Jó lesz ez nekünk- vakkantotta a kisróka.

-Itt fogunk lakni- vonyította a kisfarkas.

-De jó! Saját házunk lesz!- brummogta a kismackó.

-Takarítsunk ki!- javasolta a kisróka.

-Jó!- felelték a többiek.

-Le fogom törölni a port! –ajánlotta a kisróka.

-Fel fogok seperni! – mondta a kisfarkas.

-Fel fogok mosni!- jelentette ki a kismackó. Így is tettek. Kitakarítottak. Rendet tettek. Ezután kimentek a kertbe.

-Meg fogom metszeni a fákat, bokrokat! -vakkantotta a kisróka. - Majd össze fogom szedni a száraz faleveleket, növényi maradványokat a földről és az ágyásokból.

-Fel fogom ásni, kapálni, gereblyézni a konyhakertet!- vonyította a kisfarkas.

-Megszórom komposzttal és beleforgatom ásóval!- brummogta a kismackó. Nagyon szépen előkészítették a kertet. Leültek a kerti padra megpihenni. Hallgatták a cinegék: édes ”nyitnikék” -dalát. Amikor megpihentettek, folytatták a munkát.

-Zöldborsó, sárgarépa, petrezselyem, spenót, és sóskamagokat fogok az ágyásokba szórni! -vakkantotta a kisróka.

-Dughagymákat fogok elvetni a következő sorba!- vonyította a kisfarkas.

-A kártevők és kórokozók ellen ilyenkor a leghatékonyabb a  lemosó permetezés. Ezt fogom tenni! - jelentette ki a kismackó. Miután mindennel elkészültek, leültek a kerti padra megpihenni. Hallgatták a cinegék: édes ”nyitnikék” -dalát. Amikor megpihentettek, újabb ötletük támadt:

-Kezdjük meg az ablakban a paradicsom, paprika és padlizsán magjainak vetését, a palántázást!- javasolta a kisróka.

-Kezdjük!- állt rá a kisfarkas.

-Palántázzunk! – brummogta a kismackó. Amikor mindennel elkészültek, nagyon megörültek.

-Végre beköltözhetünk! – örvendeztek a kiskölykök. Közben kezdett beesteledni. A szülők keresni kezdték őket.

-Hol vagy kisróka?- vakkantották a szülei.

-Hol vagy kisfarkas?- vonyították a felmenői.

-Hol vagy kismackó?- dörmögték az ősei.

-Itt vagyunk a rozoga kalyibában!- kiáltották és kimentek a házból.

-Ugye, milyen szép lett? Mi csináltuk meg az egészet! – lelkendeztek a kicsik.

-Egyedül?- csodálkoztak a szülők.

-Igen, egyes egyedül!- mondták. A szülők nagyon büszkék voltak rájuk.

-Itt fogunk lakni, mind a hárman. Ugye megengeditek?- kérdezték.

-Igen, természetesen. De azért ugye nem baj, ha mi is itt leszünk a közeletekben?

-Nem, dehogy baj! Jó lesz nagyon! -bújtak oda boldogan a szüleik ölelő karjaiba.

Cincogi néni és Vinnyogi bácsi a kamrában keresgélték az eleséget. Volt nekik két kicsi kölykük, akik otthon fogócskáztak. Amikor erre ráuntak, kisurrantak az udvarra. 

Gyönyörű tavaszi nap volt. Ahogy az első meleg napsugarak elérték a földet, az udvar hirtelen megtelt színekkel, illatokkal és élettel. A földből elsőként a hóvirágok bújtak elő. Azt követték a lila és sárga krókuszok, a bólogató nárciszok, a bódító illatú jácintok, és az ezer színben pompázó tulipánok. A gyümölcsfák, mint a cseresznye, a meggy vagy a barack, fehér és rózsaszín szirmokba öltöztek. A pázsit és a bokrok levelei a legélénkebb, legüdébb zöld színben tündököltek. Kismadarak boldogan trilláztak az illatos faágakon. Ekkor megjelentek az első sárga lepkék, a zümmögő méhek és a dongók, akik a nektárt keresték. A két kisegér, ahogy sétáltak, egyszer csak megláttak az udvaron egy tálkát, abban pedig tejet, mellette pedig egy másik tálkában macskatápot.  

-Nézd, finomság!- kiáltotta az egyik.

- Együk meg! - jelentette ki a másik. Buzgón nekiálltak a lakmározáshoz. Már úgy jól laktak, mint a duda, majd kidurrantak, amikor az egyik a szeme sarkából megpillantotta a macskát.

- Ott a macska! Fussunk! Szaladjunk!- kiabálta ijedten. 

-Fussunk! Szaladjunk! - kiabálta rémülten a másik. Nyakuk közé kapták az icike-picike lábaikat és úgy futottak, mint a nyúl… azaz, hogy csak szerettek volna, mert úgy teletömték a hasukat, hogy alig bírtak pucolni. A macska meg már vészesen a nyomukban járt.

- Ó, ti gézengúzok! Ó, ti haszontalanok! Megettétek az ennivalómat? No, várjatok csak! Elkaplak benneteket és szőröstül-bőröstül felfallak!

- Azt csak szeretnéd!- kiáltották foghegyről az egérkék és futottak tovább. Már bent voltak a lakásban… már a konyhában… a macska már a farkuk végét kapdosta, amikor elérték a kamra lyukát. Próbálták magukat betuszkolni, de hiába. Először egyik, aztán a másik próbálkozott, de nem sikerült. Közben a macska már majdnem elkapta…, de valahogy mégis sikerülte egérutat nyerniük és három kört futottak a konyhában. Aztán újra odaértek a lyukhoz. A másiknak sikerült gyorsan betuszkolni az egyiket, majd a másiknak is sikerült az utolsó pillanatban bebújni utána. A macskának csak a mancsát sikerült. Az egérkék két oldalról: jobbról is, és balról is beleharaptak egy jó nagyot a macska mancsába:- Nyaú! Nyaú! Miaú! Miaú!- kiáltotta fájdalmában, majd könnyes szemmel a fájdalomtól, és duzzogva, mert pórul járt, hagyta ott az egérlyukat. Az egérkék pedig csodálkozva néztek egymásra:

-Az hogy lehet, hogy az előbb még nem fértünk bele a lyukba, utóbb pedig igen?

Új lakók költöztek a környékre. Mogyi mikor megpillantotta Teklát, hirtelen elvörösödött. nem értette, hogy miért. Cibóka, és Kelempájsz fürgén odaugrott hozzá és bemutatkozott. Aztán beszélgetni kezdtek, majd megmutatták a környéket.

-Te nem csatlakozol hozzánk? – kérdezte Cibóka.

-De!- felelte kurtán Mogyi. Amíg beszélgettek erről is, arról is, kicsit megismerkedtek egymással, körbe sétálták, azaz ugrabugrálták a Makkosfalvi ligetet, majd elbúcsúztak egymástól.

A ligetben már érezni lehetett a tavasz illatát. A fák rügyeztek, a nap aranyszínű csíkokat rajzolt a fűre, és Mogyi mókus szíve valahogy furcsán dobogott. Nem azért, mert magasra mászott.
Nem is azért, mert elfogyott a mogyorója. Hanem mert meglátta őt.

A tisztás másik oldalán gyűjtögetett. Puha, fényes bundája volt, és amikor felnézett, a szeme úgy csillogott, mint a harmatcsepp a levélen.

– Szia… – mondta Mogyi, de a hangja vékonyabb lett, mint egy cinege csipogása.

– Szia! Tekla vagyok – mosolygott a mókuslány.

Mogyi hirtelen elfelejtette, hová rejtette a dióit. A farkát majdnem belegabalyította egy ágba, és úgy érezte, mintha ezer pillangó verdesne a mellkasában.

– Segítsek gyűjteni? – kérdezte gyorsan.

– Igen – felelte Tekla. – Tegnap olyan szűkszavú voltál.

-          Tudom. Fáradt voltam- vörösödött el újra.

-          Értem- mosolyodott el Tekla. Egész délelőtt együtt ugráltak ágról ágra. Néha összeért a mancsuk, és ilyenkor Mogyi szíve még hangosabban dobogott. De délután történt valami.

Tekla egy nehéz diót próbált feltörni, ami sehogy sem akart engedni. Mogyi odapattant.

– Majd én! – mondta büszkén.

Erőlködött, feszített… és végül a dió nem tört fel. Viszont Mogyi hátraesett egy puha mohapárnába.

Tekla először meglepődött, aztán nevetni kezdett. Olyan csilingelően, hogy még a patak is vidámabban csobogott. Mogyi ismét elpirult.
– Nem vagyok túl ügyes…- Tekla odaugrott mellé.
– Dehogynem, és kedves vagy. Sőt bátor, mert segíteni akartál. Ráadásul a mosolyodtól még a jég is felolvad.

-Komolyan? – nézett rá Mogyi.

-Komolyan- felelte Tekla elpirulva. Aztán együtt, türelmesen, ketten törték fel a diót. Amikor jól laktak néhány szem dióval és pár szem mogyoróval, elbúcsúztak egymástól és hazamentek. Este Mogyi az odvában feküdt, és a csillagokat nézte az ágak között.

– Azt hiszem… szeretem – suttogta. A liget túlsó felén Tekla az odvában feküdt, és a csillagokat nézte az ablakon keresztül.

– Azt hiszem… szeretem – suttogta.

Ezen az éjszakán mindketten a legeslegszebb mosolyukkal szenderültek édes álomra.

Dió mókus nagyon szeretett beszélni. Beszélni? Nem is, inkább pletykálkodni. Olyannyira, hogy ha megtudott valamit, azonnal tovább is adta.

– Hallottad? – súgta egyik nap a nyuszinak. – A kisegér tegnap ügyetlen volt, elesett!

– Tényleg? – kerekedett el a nyuszi szeme.

Dió már futott is tovább.

– Képzeld! – mondta a rigónak. – A kisegér olyan ügyetlen, hogy hasra esett!

A rigó csóválta a fejét, de Dió addigra már a patakparton járt.

– Tudjátok? – nevetgélt. – A kisegér mindig elesik!

A hír egyre nagyobb lett, olyan volt, mint egy guruló hógolyó. Mire körbeért a ligetben, már úgy szólt:
– A kisegér olyan ügyetlen, hogy járni sem tud!

Szegény kisegér egy bokor mögött hallotta meg a suttogást. Amilyen picire csak tudott összetöpörödött és szomorúan búslakodott.

– Pedig csak megbotlottam egy gyökérben… – suttogta.

Azonban másnap Dió is pórul járt. Egy magas ágon egyensúlyozott, amikor megcsúszott, és puff! Belepottyant egy halom avarba.

Nem fájt neki nagyon, de épp akkor ért oda a nyuszi.

– Nahát! – mondta meglepetten. – Hallottátok? Dió leesett a fáról!

A rigó tovább csiripelte:
– Azt mondják, Dió nem is tud fára mászni!

A szél tovavitte a hírt, és estére már mindenki erről beszélt.

Dió szíve összeszorult. Olyan furcsa volt hallani, ahogy a történet egyre nagyobb és bántóbb lett.

Ekkor odalépett hozzá a bölcs öreg bagoly.

– Látod, Dió – mondta halkan –, a szó olyan, mint a pitypang bóbitája. Ha elfújod, nem tudod, hová száll, és kit érint meg.

Dió lehajtotta a fejét.
– Én nem akartam megbántani a kisegeret… csak meséltem.

– A mesélés és a pletyka nem ugyanaz – felelte a bagoly. – Ha valami nem kedves, nem igaz, vagy nem segít, inkább bántó, az jobb, ha a szívedben marad.

Dió lassan odament a kisegérhez.

– Sajnálom – mondta őszintén. – Nem gondoltam bele, hogy neked ez fájhat.

A kisegér kikukucskált a bokorból.
– Legközelebb inkább segíts fel, ha elesem – mosolygott.

-Ígérem, hogy úgy lesz!- suttogta leszegett fejjel. Kisegér egy aprócska puszit nyomott Dió kobakjára, majd elszaladt.

Dió attól a naptól kezdve megtanulta: háromig számoljon magában és gondolkodjon, mielőtt megszólal. Azon kívül soha többé nem pletykálkodott.