Zsuzsa blogja

Dúsan virágzott a levendulabokor ültetvény, amerre csak a szem ellátott. Pazar látványt nyújtott. Csodás illat terjengett a levegőben.

A levendula nagyon szerette a napfényt. Sokoldalúságáért termesztették, hisz fűszer- és gyógynövény is volt a szépsége mellett. Évről- évre nagyon sokan látogatták a mezőt.

Reggel Cincogi is épp ott járt. Szedett egy jó nagy csokorral, délben hazavitte és délután betette a ruhái közé. Este lett. Molya, a molylepke lefeküdni készült a ruhák közé, ám megérezte a jól ismert illatot és gyorsan kereket oldott, nem mert ott maradni éjszakára. Inkább máshol keresett hálóhelyet.

Másnap reggel a levendulamezőt felkeresték a méhek, a lepkék, és a legyek. Mivel a rovarok is szerették a nektárját, ezért boldogan időztek az ültetvényen. Ekkor megérkeztek a darazsak, a poszméhek és a fadongók is. Őket is a finom aroma vonzotta oda. Jól elfértek  egymás közelében.

Cincogi is ott tüsténkedett, gyűjtögetett. Szerette az illatát. Halkan röpködött a kis akrobata, a kacsafarkú szender. Elképesztő sebességgel csapkodott a szárnyaival és pont úgy szívogatta az édes nektárt, mint az aprócska kolibri. Cincogi érdeklődve nézte a levendulamezőn.

Ám ott lapult, lesben állt a karolópók is. Beporzókra vadászott. Az egyik kedves, szorgos méhecske majdnem csapdába került. Szerencsére még jó időben észrevette a színváltó karolópókot, és odébb röppent.

Nyüzsgött az élet az ültetvényen. A derűs hangulatot észlelve elindultak a kullancsok és a szúnyogok is a mező felé, ám amikor megérezték a levendula illatát nyakukba vették a lábukat és úgy szedték a sátorfájukat, minél messzebb.

Lassan leszállt az est. Cincogi is begyűjtött egy kosárnyi levendulát, majd hazament. Otthon készített még pár csokrot és mindenhova tett belőle. A finom illat átjárta az egész fészket.

Jó hangulatban töltötte az estét, s az éjszakáit  pedig nyugalomban, ellazultan. Álmodott a szemet gyönyörködtető, mézédes rétről, amelyen a fények vándoroltak, a szorgosan zsongó rovarokról, az üde, zöld bokrokról és a fákról, melyeken dalosmadarak adtak vidám hangversenyt. Álmodott a ciripelő tücskökről, kabócákról és még sokáig sorolhatnám, hogy mennyi apró szépségről, és pillanatnyi csodáról.

Így volt. Ha nem hiszed, járj utána!

 

Zsike, Kató és Lackó kíváncsian nézett bele üknagyapó hagyatékába, egy ütött-kopott fiókba. Egy megsárgult térkép volt benne. Lackó már tudott olvasni, így hangosan felolvasta a mellette levő levelet. Hogy mi volt benne? Jól figyeljetek, felolvasom.

-Még gyermekkoromban hallottam egy bolygóról, ahol minden a gyerekekről szól. Az álmaikról, a jókedvről, a nevetésről, a barátokról, és annyi a játék, mint égen a csillag. Pontosan elmondták, hogy merre van, még egy térképet is rajzoltak hozzá. Nekem azonban nem volt rá szükségem, és elrejtettem a titkos fiókomba, hátha valakinek szüksége lehet rá. Így szólt a levél-fejezte be Lackó.

-Vajon nekünk szükségünk van rá?-tette fel a nagy kérdést Zsike.

-Miért is ne? Jó kaland lesz és még tapasztalatokat is szerzünk.-mondta Kató.

-Egyetértek. Induljunk holnap reggel. Addig felkészülünk az útra.-folytatta Lackó.- Mivel én vagyok köztetek a legidősebb, ezért szerintem én leszek a vezető.

- Jó, rendben! – álltak rá a többiek. Másnap reggel nagy titokban, hátizsákkal a hátukon elindultak.

-Kalandra fel!- emelték fel a kezüket a fejük felé és egymás tenyerébe csaptak. Aztán sietve elindultak. Lackó kezében volt a térkép.

- Menjünk egyenest!- mondta Lackó. Mentek, mendegéltek, elbámészkodtak, megszámlálták a fölöttük szálló madarakat, tarka-barka lepkéket, megcsodálták a szép, színes kavicsokat, a rovarokat. Egyszer csak Lackó megállt. Nézte, nézegette, forgatta a térképet.

–Ó, megvan! Keressünk egy fát, aminek a törzse háromfelé ágazik. Itt van valahol. –Néztek erre, néztek arra, szaladtak erre-arra, egyszer csak Zsike felkiáltott:

-nézzétek, ott van!- mindhárman odaszaladtak.

-Egy színarany levelet kell keresnünk az aljában. –mondta Lackó.

-Ott van, nézzétek!-kiáltotta Kató.

Letépték, mindhárman megfogták és egyszer csak felemelkedtek a levegőbe. Először feljutottak a felhők fölé, majd ki az űrbe, aztán egy szépséges bolygóra. Tátott szájjal néztek körül. Akármerre mentek, bárhová néztek, mindenütt kacagó, jókedvű gyerekeket láttak.

-Hol vagyunk?-kérdezte az egyiktől Lackó.

-A gyerekek bolygóján.-felelte az, és tovább játszott a pajtásaival. Zsike, Kató és Lackó kíváncsian nézett körbe. Volt ott minden, amiről eddig csak álmodhattak. Először is rengeteg játékot láttak: rongybabákat, babaházat, babakonyhát és hozzá kelléket, kiegészítőt. Aztán autós - repülős – vonatos játékokat, és kültéri játékokat.

–Hű, mennyi játék!- mondta kacagva Lackó. Menjünk, játsszunk egy jót. –Így is tettek. Annyit, de annyit játszottak, hogy jól kimerültek.

-Úgy elfáradtam, szerintem menjünk tovább!-javasolta Kató. Így is tettek. Egy boltot láttak az út mentén.  Finom illatok csábították be.

-De nincs nálunk pénz!-kiáltott fel csalódottan Zsike.

-Nem is kell. Ki van írva: minden ingyen-felelte Lackó. Így bementek. Volt ott minden. Levettek a polcról egy csomó édességet, beletették a hátizsákba.

-Jó lesz később!-jelentette ki Kató. –Együnk inkább péksüteményeket, finom, friss, ropogós. –Így hát azzal tömték tele pocakjukat. Elmajszoltak egy-egy kiflit, zsemlét, kalácsot, pogácsát, brióst és perecet. Utána tovább mentek. Azt vették észre, hogy bármi, amit kívánnak, az megjelenik előttük. Egyre inkább élvezték, egyre többet kívántak. Ballagtak tovább egy hatalmas hullámmedence felé. Fürdőruhába bújtak és belementek. Először úszkáltak, aztán labdáztak, majd amikor egyre nagyobb hullámok jöttek, a kislányok megijedtek és kievickéltek a partra, napozni. Lackó is a széléhez húzódott. Jó nagyokat ugrott, amikor jött egy-egy nagy tajték. Élvezte a játékot, miközben jókat nevetett. Egyszer csak megunta és kiment a vízből. Elcsigázottan ült le a lányok mellé.

-Csodálatos ez a bolygó! De valami nagyon hiányzik-jelentette ki Zsike.

-Meglepetten néztek rá. Mire gondolsz?

-Hiányzik anya és apa. Szeretnék hazamenni.-mondta a kicsi.

-Nem érzed jól magad?-kérdezte Lackó.

-Dehogynem! De jó lenne, ha a szüleink is itt lennének. Mit gondoltok?

-Igen, az jó lenne!-felelték. Egyszer csak, ha hiszitek, ha nem, a szüleik jöttek feléjük. Zsike boldogan ugrott a nyakukba. A nap hátralevő részét együtt töltötték. Labdáztak a réten, sétáltak egy jót a ligetben. Katónak eszébe jutottak az édességek. Elővette a hátizsákját és megkínálta vele a szüleit. Persze a kicsik is megettek egy krumplicukrot, egy csokit, egy törökmézet, a többit pedig Kató meghagyta későbbre. Amikor a bolygón este lett, mindhárman megfogták az aranylevelet és egyszer csak felemelkedtek a levegőbe. Először kijutottak az űrbe, aztán a felhők fölé, végül a kertjükbe. Bementek a lakásba és boldogan ölelték át egymást.

- Milyen jó volt ez a mai nap!-suttogták a szüleik fülébe. –Ez volt a legeslegszebb gyermeknap.

Boldog mosollyal hajtották álomra a fejüket. Vajon kitaláljátok, hogy miről álmodtak?

 

 

Volt egyszer egy aprócska kisleány, Micike. Talán óvodás lehetett, vagy nem is tudom. Viszont azt igen, hogy akárhányszor láttam, mindig mosolygott.

Pedig, ha tudtátok volna, hogy beteg volt, nagyon beteg, már évek óta. Egy hetet a kórházban töltött, egy hetet otthon. Kicsit könnyített a helyzetén az, amikor anyukája is bent tölthette a napokat a kórházban. Olykor-olykor édesapja és kistestvére is, ezek voltak a számára könnyebb időszakok.

Aztán ismét vizsgálták, szinte nap, mint nap. Sok-sok gyógyszert kipróbáltak rajta, s ilyen-olyan terápiát. Amikor végre úgy tűnt, hogy minden rendben van, újra megbetegedett, újra visszaesett. Ám ahányszor találkoztam vele, mindig mosolygott. Pedig tudom, hogy belül nagyon fájt Micikének, de nem mutatta. Erős volt, nagyon erős. Töretlenül hitte, hogy hamarosan meggyógyul.

Múltak az évek, hónapok, hetek és a napok. Jöttek-mentek az évszakok is. Nyár után jött az ősz, a tél, majd a tavasz.

Az utóbbi napokban nem aludt békésen, nyugodtan Micike, minden zajra, minden neszre felriadt és nagyon félt.

Szülei rettentően elkeseredtek. Így is nagyon nehéz helyzetben voltak. Egyrészt a kistestvérnek megadni azt, ami a legszükségesebb volt, a szeretetet, a biztonságot és a nyugalmat, másrészt a család félretett, megspórolt pénzét már régen felemésztette a sok-sok kórházi költség, ezért az aprócska kisleány édesapja túlórákat, és másodállást vállalt. Nem volt egyszerű az életük. Segítség nem volt. Nem voltak nagyszülők, testvérek, rokonok a közelben, akik segíthettek volna.  

Egyik reggel az aprócska kisleány kikívánkozott a kórház kertjébe. Maga se tudta miért. Édesanyja besegítette a kerekes székbe, mert már jártányi ereje se volt és kitolta. Kellemesen sütött a nap, miközben ragyogó fénysugarak vették körül, és édesen csicseregtek a madarak. Pompás virágok illata lengte körbe a kislányt. Bár erőlenül, de újra kiült arcára a mosoly. Nem tudni miért, de már sokkal jobban érezte magát.

Gyermeknap volt, május utolsó vasárnapja, amikor csoda történt. Édesanyja örömmel lobogtatta a legutolsó vizsgálati eredményeket, szinte tökéletes volt. Édesapja hatalmas virágcsokrot és kistestvérét hozta el neki.

-          Holnap reggel végleg hazamegyünk. Meggyógyultál. – mondták neki immár felszabadultan, örömittasan.

Az aprócska kislány, aki az óta már kisiskolás magántanuló lett, boldog volt. Megfáradt arcán kisimultak a barázdák, beszédes szeméből örömkönnyek gördültek le és csöppnyi szája mosolyra húzódott.

-          Mindig hittem, hogy hamarosan meggyógyulok. –súgta családjának, miközben jó szorosan odabújt hozzájuk.

 

 Lágyan hullámzó árvalányhaj borította a tájat ameddig a szem ellátott. Ezüstszínű fürtjeit simogatta a szellő, és megcsillogtatta a napsugár.

Történt egyszer, hogy sétálni indult Ezüsthaj, az árvalányhaj magja.

- Hová mész?-kérdezték testvérei.

-Szétnézek a világban.-felelte.

-Találkozunk még valamikor?

-Nem hiszem, de azért majd tartjuk a kapcsolatot.

-De hogyan?

- Sokféleképp lehet. Üzenek egy kismadárral, ti válaszoltok neki. Hírt adok a széllel, ti feleltek neki.

- Hát jó. Járj szerencsével és várni fogjuk a híreket.- Miután nagy könnyezve elbúcsúztak, Ezüsthaj elindult.  Még tavasz volt, igaz a vége felé járt, de mégis meleg volt, nagyon meleg. Egyszer csak jött egy erősebb fuvallat. Felkapta a hátára. Ezüsthaj szállt, repült, messze- messze a széllel. Élvezte az utazást. Felülről még sohase látta a világot. Nagyon érdekes volt. Minden sokkal, de sokkal kisebbnek látszott: a fák, a házak, az erdők, a mezők, az emberek pedig egy aprócska hangyának. Egyszer csak az erős fuvallat ledobta a hátáról. Jött egy sötét felhő, villámlott és dörgött, hatalmas záporral áztatta meg a földet. Ezüsthaj végleg letelepedett. Amikor elállt az eső újra kisütött a nap. A magocska gyökeret vert, majd szárba szökkent.

Kíváncsian nézett körül. De szép helyre kerültem!- örvendezett. A végtelen pusztaságon állt egy gémeskút, mellette legelésztek az állatok.

Poros utak vezettek arra, vérvörös pipacsmező lengedezett. Itt az ég még kékebb volt, a felhők se mozdultak. Leesett az álla a szépségétől.  Egyre csak ámuldozott. Amikor aláborult a nap a látóhatáron, tücsökciripelés hallatszott az éjben.

-Kedves, bíbic! Szeretném, ha elvinnél egy üzenetet a testvéreimhez. Megteszed?

-Hát persze, nagyon szívesen- felelte.

- Azt üzenem nekik, hogy ne aggódjanak, mert jól vagyok. Egy szépséges, délibábos rónán élek. Barátokra leltem.

- Máris repülök, és hamarosan jövök a válasszal. – Így teltek el a másodpercek, a percek, az órák és a napok, amikor egyszer csak megérkezett a válasszal.

Ezüsthaj élvezte az új otthonát. Közelről láthatta a szemet gyönyörködtető daruvonulást, a vadlovak vágtáját a prérin, azt, amikor selymes sörényükbe bele-belekapott a szél. Vizes - és a száraz területeken békésen legeltek a szürkemarhák. Mellette rackajuhok bégettek gondtalan.

Ő pedig ott élt új árvalányhaj barátai, a vérvörös pipacsok, a boglárkák és még sok-sok szépség között.

 

Két gyíkocska, Fürge és Sziszi süttette a hátát az egyik római kori romon.

-Úgy érzem, mintha a megmaradt falak hozzám szólnának. Szinte hallom a történetét. –suttogta Sziszi.-Megérintem az egyik darabját. Talán vályogból épülhetett. Valami misztikus, titokzatos erő vonzott, hogy hozzáérjek, amely egy másik, réges- régi korból származott. Csak bámultam ezt a csodát. Vajon milyen lehetett a múlt? -tettem fel hangosan barátomnak a kérdést.

-          Valamikor város lehetett. A kelták, majd a rómaiak lakták, s a török időkig fennállt. –mondta Fürge. Hirtelen hosszú nyelvével elkapott egy arra járó óvatlan pókot, majd elégedetten pihent tovább a napsütötte kövön.

-          Milyen lehetett az élet abban az időben?-kérdeztem tőle. -Milyen lenne képzeletben visszarepülni az időben?

-          Nem is tudom -tűnődött. -Hatalmas ez a romterület. –folytatta Fürge. Hirtelen hosszú nyelvével elkapott egy arra szálló legyet, majd jókedvűen pihent tovább a napsütötte kövön. -Valamikor paloták, üzletek, bazilikák, templomok, és szentélyek lehettek itt.

-          Igen, és középületek, közfürdők, lakóházak, sőt még egy amfiteátrumszerű építmény is állhatott itt, ahol gladiátorjátékok, és az állatviadalok szórakoztathatták a nézőket. Olvastam a táblákon.

-          Csodálatos ez a régészeti park, nem tudok betelni vele. –ámuldozott Fürge.- Szeretek itt lenni-mosolyodott el, és újra lehunyta a szemét, hogy érezze a napsugarak cirógatását. Most az se izgatta, hogy egy lepke szállt le elé, igaz, csak egy pillanatra.

Ekkor egy szépségesen szép, türkizkék színű szalakóta nézett le rájuk a magasból. A gyíkok futásra készen lesték a szépséges madarat. Gyönyörű kobaltkék tollával szárnyalt el felettük. Most nem volt éhes.

-          Lehettünk volna prédák is- mondta Sziszi.

-          Hát igen.-válaszolta Fürge. –Na, pihenjünk tovább, oly csodaszép az idő! Milyen izgalmas, varázslatos lehetett az ókorban ez a világ! – gondolta magában. Képzeljétek! Képzeletben, már ott is volt, a rómaiak idején. A tartományok élén helytartók álltak, akiknek a határ mentén légiói voltak, hogy megvédhessék a területet. A folyók mellett és a szárazföldi határon őrtornyok álltak. Mindenki tunikába járt, az előkelők széles, díszes övekkel viselték, két bíborcsíkkal díszítették. Gyönyörű, díszes épületekben fényűzően éltek. Olykor-olykor hatalmas lakomákat csaptak.

Hirtelen árnyék vetült a romokra, beborult az ég.

– Menjünk haza, mielőtt elered az eső! – zökkentette ki Sziszi, barátját, az elmélkedésből. 

-Menjünk!- felelte Fürge. – Ragyogó volt ez a nap.-jelentette ki derűsen.