Zsuzsa blogja

Magasan a bársonyos kék égbolton, a legbolyhosabb bárányfelhő közepén lakott Csepptündér.

Egy parányi, csillogó vízcsepplányka volt, akinek a ruhája úgy fénylett a napon, mint a legtisztább gyémánt.

Egy forró nyári délutánon Csepptündér lenézett a Földre, és elszomorodott. Odalent a puszta teljesen elnémult. A fűszálak sárgák voltak és lekonyultak, a patak medrében csak száraz, repedezett föld nyöszörgött. Még a virágok is szomorúan hajtották le a fejüket, olyan nagy volt a szárazság. Az élők is esőért könyörögtek.

– Jaj, de szomjas vagyok! – sóhajtott egy tikkadt kis margaréta a földön. – Ha nem kapok hamarosan egy kis vizet, teljesen elszáradok.-

Csepptündér ezt meghallva, azonnal felkereste Felhőapót.
– Felhőapó, kérlek, nyisd ki az égi kapukat! Nagy a szárazság odalent, a növényeknek és az állatoknak szükségük van ránk!

Felhőapó nagyot sóhajtott, és szürke köpenyét megrázva így szólt:
– Hát jó! Indulj, Csepptündér! Gyűjtsd össze a testvéreidet, és hozzatok enyhülést a Földre! – Ekkor a tündér odaállt a felhő szélére, és belefújt az égi sípjába. Pillanatok alatt milliónyi pici vízcsepp tündérke gyűlt köré.
– Figyeljetek, esőcseppek! – kiáltotta. – Nagy a baj a Földön! Minden élő szomjazik. Segítenünk kell rajtuk! - Ezzel a lendülettel a csepptündérek fejest ugrottak a felhőkből és ahol szükség volt rá, egy jó kis záporral megöntözték a földet.

-          Köszönjük!- hálálkodtak a növények és az állatok.

Megérkezett hát a várva várt, langyos nyári eső. -Kopp-kopp! Kopp-kopp!  – zenélt a puszta, ahogy a cseppek elérték a földet.

Csepptündér pontosan a szomjas kis margaréta szirmának a közepébe pottyant. - Zsuppsz! – a virág azonnal beszívta az éltető vízcseppet. Jólesőn sóhajtott, a szirmai kiegyenesedtek, és boldogan nyújtózott a magasba.

– Ó, köszönöm, Csepptündér! – suttogta a margaréta, és a levelei újra üde zöldek lettek. – El sem tudod képzelni, milyen fontos vagy nekünk!

– Tudom – mosolygott a virág levelén ringatózva. – A víz az élet forrása. Mi, pici cseppek azért vagyunk fontosak, mert megitatjuk a szomjas növényeket, feltöltjük a kiszáradt patakokat, hogy a halacskák úszkálhassanak, és vizet adunk az erdei állatoknak is, hogy olthassák a szomjukat. Nélkülünk a Föld egy szürke, kietlen sivatag lenne. -

Közben a közeli bokorból előbújt egy kismadár is, és vidáman rázta meg a tollait az esőben. Boldogan fürdőzött a kis tócsában, ahogy a vaddisznó is boldogan dagonyázott.
– Úgy van! – csicseregte a madárka.  

-Úgy van!- röfögte a vadkan. – Sőt, ha ti leestek a földre, a fák gyökerei felszívnak titeket, és abból tudnak édes, lédús gyümölcsöket nevelni. Ti vagytok a világ legértékesebb kincsei!-

Csepptündér boldogan nézett körbe. Az erdő újra életre kelt, a levelek illatoztak, és a napfény áttörte a felhőket, gyönyörű, színes szivárványhidat festve az égre. Egy aprócska nyulacska tátott szájjal nézte.

-Nézd anya, de szép!

-Bizony, gyönyörű, és nézd megteltek a hordók is esővízzel. Jó lesz nakd a földeknek, ha újra megszomjaznak!

-Addig, amíg újra el nem jön Csepptündér!- Csepptündért és a többi cseppet a nap melege lassan elkezdte újra párává változtatni.

 – A dolgunkat elvégeztük. Most visszarepülünk a felhők közé, de ne feledjétek: ha a Földnek újra szüksége lesz ránk, mi azonnal jövünk!-

Láthatatlan szárnyakon lassan visszaszálltak a kék égboltra. Tudták, hogy apró méretük ellenére a legnagyobb csodát, magát az életet hozták el a világnak.

Egyszer volt, hol nem volt, messze, ahol a lassú folyók a meleg mocsarakkal találkoztak, élt három hüllő kispajtás: Kroki, a krokodil, Alfonz, az aligátor, és Gavi, a különleges gaviál. Bár mindhárman páncélos hátú, nagy farkú állatok voltak, a fejük és a természetük nagyon is különbözött. Emiatt néha alaposan össze tudtak veszni.

Egy forró délután a folyóparti iszapban üldögéltek, amikor találtak egy hatalmas, elhagyatott fatörzset, ami tökéletes volt napozóágynak.

– De jó helyet találtam! Na, ez az enyém, lefoglalom! – jelentette ki Kroki, és büszkén vicsorított, megmutatva tűhegyes fogait. – Nézzétek meg az állkapcsomat! Ha becsukom a számat, a fogaim még így is kilátszanak alul-felül. Én vagyok a legfélelmetesebb, ezért nekem jár a legjobb hely!

– Hohó! Ácsi! Ácsi! – mordult fel Alfonz, és széles pofájával eltolta Krokit. – Az én fejem sokkal szélesebb és kerekebb, mint a tiéd, akkora, mint egy nagy lapát! És ha én becsukom a számat, a fogaim elegánsan elbújnak. Én vagyok a legszebb, ezért én fekszem ide!-

Gavi szomorúan nézett rájuk a folyóból. Az ő pofija egészen fura volt. Rendkívül hosszú, vékony és keskeny, mint egy cső, a végén pedig egy kis kerek dudor ült.

– Hát én? – kérdezte halk, füttyentő hangon Gavi. – Én rá sem férek?

– Ugyan, Gavi! – legyintett a farkával Kroki. – A te csőröd olyan vékony, mint egy hurkapálca! Ha rágondolok, még a nevetés is elkap. Azzal a vékonyka szájjal még egy rendeset harapni sem tudsz, csak a pici halakat kapkodod. Maradj csak a vízben!-

Gavi szemei megteltek könnyel. Megfordult, és mélyen elmerült a sötét folyóvízben. Alfonz és Kroki közben tiszta erőből lökdösni kezdték egymást a fatörzsön.
– Enyém! – ordította a krokodil.
– Nem, az enyém! – kiáltotta az aligátor.
Úgy dulakodtak, hogy a nagy csapkodásban a fatörzs hirtelen megmoccant, lecsúszott a sáros parton, és zsuppsz! – mindkét nagyszájú hüllő beesett a mély, örvénylő vízbe. A baj csak az volt, hogy a folyó ezen részén a hordalék és a vízi növények egy hatalmas, sűrű hálót alkottak a mélyben. Kroki és Alfonz a nagy zuttyanásban teljesen belegubancolódtak a liánokba. Minél jobban rángatóztak, a háló annál szorosabban fogta őket.

– Segítség! Segítség! Segítség!– bugyborékolt Kroki. – Nem tudok mozdulni! Jaj, nekem!
– Én sem! Elakadt az a széles fejem! – kiabált Alfonz.

Hirtelen egy vékony, gyors árnyék suhant el mellettük. Gavi, a gaviál volt az. A hosszú, tűhegyes fogaival és a keskeny, vékony cső-pofájával másodpercek alatt befért a legszűkebb indák közé is. - Klatty-klatty-klatty! – Gavi olyan ügyesen rágta és rángatta el a növényeket a vékony szájával, ahogy a krokodil vagy az aligátor a nagy fejükkel sosem tudták volna. Egy-két szempillantás, és a liánok elszakadtak. Kroki és Alfonz kiszabadultak, és mindhárman gyorsan felúsztak a felszínre, egyenesen a meleg homokos partra. Kroki és Alfonz lihegve feküdtek le a sárba, és szégyenkezve néztek Gavira.

– Gavi... – szólalt meg halkan Kroki. – Nagyon sajnálom, amit a szádra mondtam. Ha te nem vagy a te szuper, vékony és ügyes pofiddal, mi még mindig ott lent csücsülnénk a hálóban.

– Én is bocsánatért esedezem – hajtotta le a fejét Alfonz. – Gúnyolódtunk rajtad, pedig te mentetted meg az életünket. Te vagy a legbátrabb gaviál a világon!-

Gavi kedvesen megcsóválta a farkát, és közelebb lépett hozzájuk.
– Semmi baj, barátaim. Kicsit mérges voltam, de a harag gyorsan elúszott a folyóval.

– Tudjátok – mondta Kroki, miközben a mancsát Gavi vállára tette –, ma rájöttem, hogy miért olyan fontosak a barátok. Azért, mert mindannyian másmilyenek vagyunk. Nekem nagy a fogam, Alfonznak széles a feje, neked pedig tökéletes, vékony a szád. És pont azért vagyunk jó barátok, mert amire az egyikünk nem képes, arra a másik igen. Kiegészítjük egymást.

– Így van! – ujjongott Alfonz. – A barátságunk a legnagyobb erő a mocsárban. Ha összefogunk, semmilyen háló vagy sodrás nem győzhet le minket!-

A három hüllő kispajtás boldogan bújt össze a napfényes parton. A hatalmas fatörzset szépen elharmadolták. Középen feküdt Gavi, balra Kroki, jobbra pedig Alfonz.

Már egyáltalán nem vitatkoztak azon, hogy ki feküdjön a farönkre, vagy, hogy ki a legszebb vagy a legfélelmetesebb, mert pontosan tudták, a legnagyszerűbb dolog a világon az, ha olyan igaz barátai vannak, akikre a bajban is mindig számíthat. Ők azok voltak.

A kanyargós Macska utca hetedik számú háznak a bádogtetőjén ült három kiscica: Kázmér, a dundi kormos macska, Cili, a hófehér, masnis cicás lány, és Berci, a mindig szeleburdi vörös cica.

A fejüket teljesen hatra hajtva bámulták az eget. Olyan hatalmas, kerek és vakítóan fényes volt fent a Telihold, mint egy óriási, égi reflektor.

– Odanézzetek, rájöttem a nagy titokra! – kiáltott fel Berci, és a vörös farkát izgatottan hegyezte. – A Telihold valójában egy hatalmas tál, ami csurig van töltve tejföllel. Azért ilyen kerek, és azért világít, mert a tej visszaveri a csillagok fényét.

– Hű, tényleg? – képedt el Cili, és a mancsával megigazította a masniját. – De Berci, ha az egy tál tejföl, akkor miért nem borul a nyakunkba, amikor a Hold megmozdul? Szerintem a Telihold egy óriási, fényes ezüstgombolyag, amit a világűr legfelső ágáról lógatott le nekünk Macskatündér.- Kázmér közben nagyra nyitotta zöld szemeit, közelebb lopakodott a tető széléhez, és megnyalta a száját.
– Nekem teljesen mindegy, hogy tej vagy gombolyag, de nézzétek meg a közepét! – suttogta Kázmér feszülten. – Látjátok azokat a fura, szürkés foltokat a Teliholdon? Ott valami fura alakzat van... Mi van, ha az egy Óriás Róka, vagy egy Borz, aki éppen most készül leugrani hozzánk a tetőre?- A három kiscica rémülten bújt egymáshoz a kémény mögött, fülüket hátra csapva figyeltek.

– Ki beszél itt óriás rókáról, meg borzról? – szólalt meg egy mély, doromboló hang a sötétből. A tetőablakból Barnabás úr, az idős, bölcs, szemüveges szürke nagyapa-kandúr lépett elő, kezében egy pici, régi távcsővel.

– Nagyapa! – nyávogott Berci. – Nézd, a Teliholdon ott ül a Világűr Legnagyobb Rókája! -Barnabás nagyapa halkan felnevetett, leült a kiscicák mellé, és odanyújtotta nekik a távcsövet.
– Nézzetek bele, ti szeleburdi szőrgombócok. Nincs ott semmiféle egér, és tejfölből sincs a Hold!-

Cili kapta el elsőként a távcsövet, belenézett, és elámult:
– hűha! Nagyapa, a Hold felszíne tiszta kő és por! És azok a sötét foltok... olyanok, mint a hatalmas, száraz tavak!

– Pontosan, Cili – magyarázta a nagypapa türelmesen. – A Telihold olyankor van, amikor a Hold a Földünk mögé ér az útján, és a fényes Nap pont szemből, telibe világítja meg az egész kerek arcát. Olyan ez, mintha a Nap egy hatalmas zseblámpával rávilágítana a Holdra, hogy mi idelent láthassuk a hegyeit és a hatalmas, sík völgyeit. Azokat a sötét foltokat régen a csillagászok tengereknek nevezték, bár víz egy csepp sincs bennük, csak sötétebb vulkáni kőzetek.

– Szóval... nem is ehetjük meg? – kérdezte szomorúan Berci, és a pocakját fogta.

– Megenni nem tudjátok – kacsintott Barnabás nagyapa –, de a Telihold fénye a legjobb barátunk! Segít nekünk látni a sötétben, megvilágítja az utat a háztetőkön, és olyan gyönyörűvé varázsolja az éjszakát, hogy öröm benne dorombolni.- Kázmér fellélegzett, és megkönnyebbülten nyújtotta ki a lábait a fényes bádogon.
– Hát, ha nem egér, és nem is tejföl, akkor én javaslom, hogy használjuk ki ezt az égi reflektort! Ki jön éjszakai fogócskázni?

– Éééén! – kiáltotta egyszerre Berci és Cili. -A három kiscica boldogan, magabiztosan ugrabugrált a Telihold ragyogó, tiszta fényében, és Barnabás nagyapa büszkén nézte őket.

Már egyáltalán nem féltek a Hold foltjaitól, mert tudták, hogy a Telihold nem egy rejtélyes szörnyeteg, hanem a világűr legszebb lámpása, ami pont azért világít olyan kerek egészként, hogy vigyázzon a kiscicák éjszakai kalandjaira.

A kanyargós Macska utca hetedik számú háznak a bádogtetőjén ült három kiscica: Kázmér, a dundi kormos macska, Cili, a hófehér, masnis cicás lány, és Berci, a mindig szeleburdi vörös cica.

. Imádták a fákat, mert lehet rajta karmot élesíteni és jókat mászni, de legfőképpen azt, amikor a kerek, fényes Telihold megvilágította a tetőt, mert olyankor lehetett a legjobban éjszakai fogócskát játszani.

Egy szép, nyári éjszakán éppen a háztetőn ültek, és a hatalmas, világító Holdat bámulták.

– Nézzétek meg jól! – nyalta meg a száját Berci, miközben a vörös farkát pörgette. – Én biztosan tudom, hogy a Hold valójában egy óriási, kerek, égi trappista sajt! És azért olyan fényes, mert az angyalkák mindennap fényesre törölgetik egy puha ronggyal.

– Ugyan már, Berci, te mindig csak a hasadra gondolsz! – rázta meg a fejét Cili, és a mancsával megigazította a masniját. – A Hold egy varázslatos, ezüstös gombolyag! Csak sajnos olyan magasan van, hogy a legügyesebb macskaugrással sem érhetjük el. - Kázmér, aki eddig békésen szunyókált, hirtelen tágra nyitotta zöld szemeit, és az égre mutatott.
– Odanézzetek... baj van! Nézzétek! Valaki... valaki beleharapott Berci sajtjába! - Berci és Cili egyszerre kapták fel a fejüket. Valóban! A gyönyörű, kerek Hold bal szélén megjelent egy sötét, kerek ív, mintha egy láthatatlan, hatalmas száj harapott volna ki belőle egy jókora falatot.

– Jaj, ne! – kiáltott fel Berci ijedten. – Tényleg megcsócsálták a sajtomat! Biztosan az Égi Egér volt az. Mindig mondtam, hogy az egerek a világ legnagyobb tolvajai. Csak az a fura, hogy ennek az egérnek vajon mekkora foga lehet? ...

– Várjatok csak! – borzadt el Cili, miközben a szőre égnek állt a hátán. – Nem egér az! Mi van, ha a Hold tényleg egy gombolyag, és most éppen szétbomlik az égen? A végén teljesen eltűnik, és örökre sötét lesz a Földön! Mit fogunk csinálni fény nélkül?

A három kiscica rémülten bújt egymáshoz a tetőn, a kémény mögött. A Holdból percről percre egyre kevesebb látszott. A sötétség lassan elnyelte a fényes gömböt, és a Hold különös, sejtelmes, téglavörös színben kezdett derengeni.

– Nézzétek, már vérvörös lett! Biztosan mérges ránk, amiért nem védtük meg! – nyávogott Kázmér, és a mancsával eltakarta a szemét.- Miaú! Miaú! Miaú!

– Nem mérges az rátok, ti szeleburdi szőrgombócok! – szólalt meg egy mély, doromboló hang a sötétből. A tetőablakból Berci nagypapája, az idős, bölcs, szemüveges szürke kandúr, Barnabás úr lépett elő. Komótosan odasétált a kiscicákhoz, és leült melléjük.

– Nagyapa! – ugrott a nyakába Berci. – Segíts! Az Égi Egér éppen most eszi meg a Hold-sajtot!-

Barnabás nagyapa halkan felnevetett, és a mancsával megigazította a szemüvegét.
– Nyugodjatok meg, kicsikéim!-cirógatta meg a kis buksijukat. - Senki sem eszi meg a Holdat, és nem is bomlik szét. Amit most láttok, az egy csodálatos égi játék, amit úgy hívnak: Holdfogyatkozás.

– Micsoda? – pislogott Cili. – De hát a Hold nem is kövér!

– Nem fogyókúra, Cili, hanem holdfogyatkozás! – magyarázta a nagypapa türelmesen. – Tudjátok, a világűrben mi a Földön lakunk. A Földünk pedig folyamatosan körbe-körbe utazik a hatalmas, fényes Nap körül. A Hold pedig a mi kis kísérőnk, ő a Föld körül sétál. Na, most, néha előfordul, hogy a Föld pontosan a Nap és a Hold közé ugrik, mintha egy nagy kutya beállna a lámpa elé!

– És olyankor mi történik? – kérdezte Miki, elkerekedett szemekkel.

– Olyankor a Föld kitakarja a Nap fényét, és a saját hatalmas, kerek árnyékát vetíti rá a Holdra. Amit ti láttok, az nem rágásnyom, hanem a mi Földünk kerek árnyéka.

– De akkor miért lett olyan fura vörös színe, mint a paradicsomlevesnek? – kérdezte Berci.

– Mert a Földünk körül van egy láthatatlan levegőköpeny. Amikor a napfény áthalad ezen a levegőn, a kék színek szétszóródnak, de a pirosas, narancssárgás fénysugarak átsurrannak rajta, és pont rávilágítanak a Holdra. Ezért hívják ilyenkor a felnőttek Vérholdnak. De ez nem varázslat és nem is veszélyes, csak a természet legszebb játéka. A világ tele van szépséggel és csodákkal, csak észre kell venni. - Robi nagyot sóhajtott, és ránézett szeretett idős nagypapájára.
– Szóval... a Hold nem tűnik el örökre?

– Dehogy tűnik – kacsintott Barnabás. – Figyeljétek csak! Már látszik. A Föld árnyéka lassan tovább halad. - A kiscicák feszülten figyeltek. És valóban, néhány perc múlva a Hold jobb szélén felbukkant egy pici, vakítóan fényes, tiszta fehér csík. Olyan volt, mintha egy gyémántgyűrű ragyogott volna az égen. Lassan-lassan a sötétség visszahúzódott, és a Hold újra teljes, kerek, ragyogó fehér fénnyel világította meg a Macska utca háztetőit.

– Hurrá! Visszakaptuk a gombolyagunkat! – ugrott nagyot Cili.

– És az egér sem ette meg a sajtot! – rázta meg a fülét Berci megkönnyebbülten. – De azért én biztos, ami biztos, holnap hozok fel egy igazi trappistát a konyhából, hátha az Égi Egér mégis megéhezik!- ezen jót kacagtak a kiscicák, még Barnabás is. Kázmér, Cili és Berci boldogan pörögtek-forogtak a fényes tetőn, fogócskázta, nótáztak kedvükre, és Barnabás nagyapa büszkén dorombolt a háttérben. Megtanulták, hogy az éjszaka sötétjében nem kell félni a fura árnyékoktól, mert a csillagok és a bolygók csak egy csodálatos, nagy fogócskát játszanak az égen.

Egyszer volt, hol nem volt, a Hetedhét Országon is túl, ahol a fű mindig zöldell és a patakok lágyan csordogálnak, ott volt a Szabályok Országa. Ebben az országban csupa olyan háziállat élt, akik szerettek volna biztonságban, szeretetben és szépen együtt játszani.

Egy szép reggelen a pusztai iskola udvarán nagy volt az izgalom: ma tartották a Szót fogadás, az Illem és a Közlekedés nagy versenyét.

-Miről fog szólni?-érdeklődött kicsi Ló.

-A szabályok olyanok, mint a közlekedési lámpák. Segítenek, hogy biztonságban legyünk, és mindenki békésen, jókedvűen tudjon együtt játszani.- válaszolta Kuvasz.

-Értem. Szeretem a szabályokat- jelentette ki a kicsi Ló.

A gyerekeket két tekintélyes, hófehér, bundás tanító bácsi várta a rajtvonalnál: Komondor és Kuvasz.

– Nos, ifjak! – dörögte Komondor, akinek a szemébe lógott a tekintélyes, zsinóros bundája. – A Szabályok Országában a legfontosabb kincs a szót fogadás. Ha a felnőttek szólnak, annak oka van. Azért kérjük, hogy álljatok meg, ne álljatok szóba idegennel, ne nyúljatok hozzá a kapcsolóhoz, az áramhoz, a vezetékekhez, mert meg akarunk védeni titeket a bajtól!

– Bizony – bólintott helyeslőn Kuvasz. – Aki szót fogad, az figyel a társaira is. Így helyes! Kezdődjön a vizsga! Első feladat: az Illem kapuja.

Hogyan beszélünk egymással? A feladat az volt, hogy az állatoknak szépen, egymást megvárva kellett áthaladniuk egy szűk kapun, miközben finom falatok illata csábította őket.

A hatalmas Szarvasmarha és komor tekintetű unokatestvére, Erős Bivaly előre rontottak. Úgy tolakodtak, hogy majdnem fellökték a kicsiket.

– Engedjetek előre! Éhes vagyok! – bőgte a bivaly. Ekkor eléjük ugrott két fürge, fekete bundás kiskutya: Mudi és Puli.

– Állj! Állj, hátrébb a patákkal! – terelte őket Puli, miközben a szőre úgy pörgött, mint a szoknya. – Ez itt az Illem kapuja! Nem tolakodunk, hanem szépen kivárjuk a sorunkat!

– És mit kell mondani, ha el szeretnél menni valaki mellett? – kérdezte okosan Mudi. Szarvasmarha elszégyellte magát. Nagy, szelíd szemeivel a földre nézett.
– Ööö... azt, hogy „Légy szíves, engedj el!” . Vagy ha elkérünk valamit, mindig hozzá tesszük: „Kérlek!”

– Úgy van! – bólintott Komondor. – Az illem és az udvariasság olyan, mint a láthatatlan híd. Ha szépen kérsz, minden kapu megnyílik előtted.-

Mögöttük érkezett Gyapjas Juh és Mókás Szakállú Kecske. Kecske már majdnem kikapta Juh szájából a legszebb lóherét, de Juh rászólt:
– Köszönöm, de ezt én találtam. Ha kérsz, szívesen megosztom veled!-
Kecske bólintott: – Kérlek, adj egy falatot! Köszönöm!-
A vizsgáztató kutyák boldogan tapsoltak a mancsaikkal. Az illempróba sikerült!

A második feladat a pusztai kereszteződés volt, ahol egy képzeletbeli, forgalmas út vezetett át. Itt a sebesség és az óvatosság volt a tét.

A pálya szélén toporgott Büszke Ló és Szürke Szamár. Mellettük a leggyorsabb vadászkutyák: Karcsú Agár és a remek szaglású Kopó nyújtózkodtak.

– Ég a lábam alatt a talaj! Én vagyok a leggyorsabb, átsuhanok a kereszteződésen, mint a szél! – vonyította Agár, és már indult volna.

– Állj! Piros a lámpa! – termett előtte Pumi, akinek a fülei úgy álltak, mint két kis bojt. – Hiába vagy te a leggyorsabb, agár kispajtás, a közlekedésben a sebesség nem mentesít a szabályok alól! Ha az úttesthez érsz, az első szabály: megállsz a szélén!

– És utána mi a munka menete? – kérdezte Kopó, a földet szimatolva.- Szamár lépett előre, és nagy füleit előre-hátra mozgatta:
– Én tudom! Először balra nézel, utána jobbra nézel, majd újra balra! És jól kinyitod a füledet, hogy hallasz-e közeledő járművet vagy patadobogást. Csak ha teljesen tiszta az út, akkor szabad átsétálni! Nem futva, nem ugrálva, hanem egyenletes léptekkel.

– Pontosan, Szamár! – dicsérte meg Kuvasz. – A te nagy füleid és a figyelmed megmentik a csapatot.-

Ló, Agár és Kopó megértették a leckét. Egymás mellett, szépen körül nézve, fegyelmezetten keltek át a veszélyes részen, vigyázva egymás lépteire.

Az utolsó, legizgalmasabb próba a puszta melletti sárdagonya volt. A sárban boldogan hempergett a göndör szőrű, vicces Mangalica Malac.

– Gyertek ide! Olyan jó meleg a dagonya! – röffentett Mangalica, és a farkát pörgette.

A többi állatkölyök is kedvet kapott, és már indultak volna a sár felé. De Komondor, hirtelen hatalmasat vakkantott:
– Állj!  Senki ne lépjen a mocsár felé!- A kisállatok azonnal megtorpantak. Bár nagyon szerettek volna játszani, emlékeztek a legfőbb szabályra: ha a tanító bácsi vagy a szülők kiáltanak, azonnal meg kell állni.

– Miért ne, Komondor bácsi? – kérdezte pityeregve Kecske. Komondor bácsi egy hosszú bottal benyúlt a dagonya közepére, és megmutatta a veszélyt. A sár közepe mély volt, mert egy rejtett árok húzódott végig, amibe a kistermetű állatok teljesen elmerültek volna. Mangalica volt a legnagyobb mind közül, ő tudta, hol kell állni, de a többiek nagy bajba kerültek volna.

– Látjátok? – mondta szelíden Komondor, miközben Mudi és Puli büszkén terelték vissza a kicsiket a biztonságos fűre. – A szótfogadás nem azért van, hogy elrontsuk a kedveteket. A szabályok és a felnőttek szava olyan, mint egy láthatatlan védőpáncél. Ha szót fogadtok, elkerülitek a bajt.-

A kisállatok fellélegeztek, és mindannyian hálásak voltak, hogy ezt mind megtanulhatták. A nap végén Kuvasz és Komondor mindenkinek a nyakába akasztott egy-egy gyönyörű, pusztai díszes érmet.

– Büszkék vagyunk rátok! – mondta Kuvasz. – Ma mindannyian kitűnőre vizsgáztatok a Szabályok Országában. Megtanultátok az illemet, a helyes közlekedést és a legfontosabbat: a szótfogadást.

Az állatok boldogan masíroztak hazafelé. Elöl Ló és Szamár lépkedtek fegyelmezetten, mögöttük Szarvasmarha és Bivaly köszönték meg egymásnak udvariasan egymás után szóltak. Juh és Kecske megosztották a legfinomabb fűveket, Mangalica pedig vidáman kísérte Agárt és Kopót, miközben Mudi, Puli, Pumi, Komondor és Kuvasz büszkén vigyázták a rendet a csillagos pusztai égbolt alatt.

Mert pontosan tudták: ahol szabályok és rend van, ott mindenki biztonságban élhet.