Gyermekkori emlékek.

Zsanna•  2018. január 12. 17:19

Gyermekkori emlékek.
 
Nagyon-nagyon régen, talán lehettem úgy 5-6-7 éves, nem tudom, nem emlékszem már, csak arra, hogy a nagyanyám nevelt egy ideig. Jó nagy volt a porta, ahol gyerekként bóklásztam, / vagyis akkor, mint gyerek nagynak láttam /  volt egy fészer a  tyúkól mellett, de az is lehet, hogy istálló volt...erre már nem emlékszem pontosan. 
A lényeg, hogy benne találtam egy verem féleséget, akkor kérdeztem a nagyitól, mint kíváncsi gyerek ide mit raksz nagyi. Erre a nagyanyám azt mondta, már semmit, neked meg nem szabad odamenni, mert veszélyes már és beomlik. Na de  tovább kíváncsiskodtam. Mire kellett?? Erre azt mondta a nagyanyám, a nagyapád egy lovat lopott az oroszoktól és üldözték, el kellett bújnia az anyukáddal együtt.Na de az anyukámnak miért kellett, kérdeztem egykor és azt mondta a nagyanyám, azért mert a lányokat az oroszok megrontják. Hát nem értettem és kíváncsiskodtam tovább. A magyarázat az volt, amikor jöttek a haramiák, akkor csak én voltam a házban,
és az öregasszony már nem kell...mondjuk ezt sem értettem, de azt hiszem itt abba is hagytam a kérdezősködést.
De az is lehet, hogy valami másról szólt a történet, mert a nagyapának semmilyen rokonát nem ismertem, nem volt neki, legalábbis én nem tudtam róla. 
S mikor mentünk a temetőbe, mert a nagyanyám sokat járt a szülei sírjához, akkor is, mint kíváncsi gyerek kérdeztem, a nagypapa szüleinek a sírja hol van. A nagyi válasza az volt, nekik nincsen.
Nagyon szerettem a nagyapámat is, de gyerekként sajnos elvesztettem, mert meghalt 1966-ban.
A nagymama meséléséből tudtam meg, hogy vándorlegényként került arra vidékre / a szakmája villanyszerelő volt / amikor egymásba szerettek valamikor a 1910-20-as években. Arra is emlékszem, hogy magázták egymást, így utólag rágondolva milyen fura lehetett. A nagyanyám nemesi származású polgári iskolát végzett okos asszony volt, de öt a dédszüleim nem taníttattak tovább, mint a fiú testvéreit, de abban az időben ez volt a szokás. Nagyon szerettem öt.
Sokszor nézegettük a családi képeket is, a nagymamám azt is elmesélte, hogy anyukámnak volt egy bátyja is, aki az ö elmesélése alapján a háborúban kettévágott a vonat és meghalt. / soha többet nem beszélt róla /  Ebben így csak az a furcsa, hogy ezek a képek a mai napig megvannak nekem és találtam rajta egy férfit, aki korban az anyukám bátyja is lehetett és még emlékszem is rá, hogy külföldről jött a feleségével és fiával együtt úgy 1965 táján / a nagymamámra úgy hasonlít, mintha kiköpte volna / már bocsánat a furcsa szóhasználatért. / az is lehet, hogy a fia volt, aki annak idején valamilyen okból elhagyta az országot, számomra ez sosem derült ki /​ Na őket sem láttam soha többé. Persze az anyukám és a nagymamám is meghalt korán, még nem voltam 17 éves, amikor az anyukám, a nagyanyám meg 20 éves koromban.


II. történet


Emlékeimben van egy történet még, amire emlékszem, hogy a másik utcában
lakott egy bácsi akivel a nagyapám nem volt jóban. Ez egy tanácsos volt, aki az 1945-ös háború után került oda a házvezetőnőjével együtt. Az soha nem derült ki számomra miért gyűlölték egymást. Az viszont biztos, hogy engem nagyon kedvelt, azt tudni kell, hogy a háza mellett vagyis a házvezetőnője háza mellett, merthogy kettő ház volt egymás mellett / egy nagy és egy kicsi  persze mondanom se kell, hogy ö a nagyban lakott / szóval amellett volt a napközis iskola, ahova, mint első vagy második osztályos jártam, a dátumra már nem emlékszem pontosan, de nem tudtam úgy elmenni a ház előtt, hogy a bácsi ne adott volna vagy egy cukorkát, vagy egy forintot édességre / volt neki azt hiszem felesége is, de az is lehet, hogy a házvezetőnője volt / ezt sem tudom de az biztos ,hogy mindig kiabált rá, hogy ne adj semmit annak a gyereknek / A történetem úgy folytatódik, hogy ugyanezekben az években a bácsi unokája vagy valamilyen rokona / számomra ez nem derült ki, hogy milyen hozzátartozója volt /ott nyaralt ezen a szép vidéken aki úgy kb. 5-6 évvel lehetett idősebb nálam. Szóval egyik nap mikor mentem haza az iskolából, megállított az utcán és azt mondta, hogy te vagy az én húgom vagy unokahúgom, erre sem emlékszem pontosan., de az biztos, hogy elmeséltem a nagyanyámnak, mert iszonyú nagy  botrány lett belőle...mert ö elment a bácsihoz és nagy cirkuszt csapott, hogy ilyet ne mondjon az unokájuk vagy hozzátartozójuk nekem. A fiút soha többé nem láttam, igaz nem is láthattam volna, még akkor sem, ha ott nyaralt volna, mert kivettek a napköziből és megtiltották, hogy azon az utcán elmenjek. Azért néha, mint gyerek a szabályokat megszegtem és jártam arra, s a bácsi ugyanúgy adott cukorkát vagy egy forintot édességre és mindig megsimogatta a fejem, aztán ha jól emlékszem a 60-as évek végén meghalt és én mint gyerek felnőttem.
Azért elgondolkodom néha, vajon honnan vette, hogy mi rokonok vagyunk / vagyis gondolom hallotta az öregeket beszélgetni / 


Vagy ki tudja, mit rejtett a családi szennyesláda mindkét történet esetén..



Van az emlékeimben, még egy történet ami a II. világháború vége fele vagy végén kezdődik az édesanyám,
ekkor volt fiatal leány / róla és szerelméről szólna és az én megszületésemről 1959-ben és a családi perpatvarról /.​


III. történet 



Igaz történet feketén fehéren ami egy szürke életet teremtett.
 
Szóval ott hagytam abba, hogy megírom az édesanyám szerelmének a történetét, amely azt 1945 és 1948 között játszódhatott talán, mert 1949-ben férjhez adták a nagyszüleim / majd megszereted jelszóval /
A történet a következő, mivel ö 1927-ben született itt tizenegy néhány éves volt, megismerkedett egy fiúval, aki nem azon a vidéken született / vagyis csak úgy odakeveredett / szóval egymásba szerettek, a nagyszüleim tiltották a kapcsolatot azzal a felkiáltással, hogy egy semmire való ember, soha nem lesz belőle semmi  / hogy ezt ők miből állapították, azt én nem tudom /
De az anyám szerelmes volt a fiúba és nyilván a fiú  is szerette. De valamiért a fiú eltávozott az országból és valamikor az 1950 évek vége fele visszatért és megkereste az anyámat, mert elakarta magával vinni külföldre. Na de addigra, mivel öt férjhez adták és már volt egy gyermeke visszautasította az ajánlatát / bár gondolom még szerette / a férfi elment soha többet nem tért vissza, legalábbis én így tudom, mindezt a nagyanyám félszavakban történő elmondása alapján.
És megszülettem én, akit az „apai„nagyszülők soha nem ismertek el unokájukként, az utcán nem köszöntek stb, stb. Itt visszautalok az előzőekben leírtakra, hogy igaz volt e amit az a fiú mondott nekem az utcán vagy nem.. ez már rejtély marad. Mondjuk én már nem vagyok rá kíváncsi...mert, már olyan mindegy. Pusztán csak egy emlék..​
Az édesanyám bár kívülről mindenki vidámnak ismerte, belül egy nagyon szomorú asszony volt és korán meg is halt. 

A többi emlék momentum a memóriámban marad...mint ahogy a nevek is, mindegyik történetben.



Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!

Zsanna2018. január 13. 07:08

@merleg66: @M.J.Kata: Nagyon szépen köszönöm, hogy olvastatok!

M.J.Kata2018. január 12. 21:18

Jó, hogy megosztottad velünk emlékeidet. Akár regényt is írhatnál belőle, szívesen olvasnám... Kata

merleg662018. január 12. 20:54

...viharos életed lehetett...de nagyon kevés ember volt akinek abban az időben nem volt az...