Sírvers

Sírvers

a létezés sarkait bebarangolva
jósolgatjuk hamvaink mikéntjét,
és saját kőtömbünk előtt állva
fáradt pupillánkra hidegen ráég
a halottainkban megtestesülő jövő:
egy szúrágta fogason lógó árnyék,
egy szögre akasztott, üres képkeret.

testünk, eme ócska, hitvány gépezet
- vér, csont, haj, bőr és csupa kacat -
megtörik, míg az élet keserívén,
lelkünket boncolgatva, átfutunk,
végül földig érő csillagaink
és égig érő fűszálaink között
önmagunk hamvaiba árvulunk.

mégis,
az elmúlás szeretőiként,
a halál kurváiként
haszontalanul csörömpölünk.

2015. szeptember 12.