Nevenincs fantazmagória az egyénről

Nevenincs fantazmagória az egyénről

"...rózsaszín sötét ül az estre",
ahogy a macskakövek mardossák
izomlázban görcsölő talpam.
a levegő is más, dohos,
míg a cigarettafüstöt fújom halkan,
tétován a fullasztó éterbe.

nihilbe zökken a zajló idő.
a múlt józanul olvad a jelenbe,
majd az részegen párolog a jövőbe.
lilára szorít az elnyűtt cipő,
de ez az én utam a végtelenbe,
amíg bele nem botlom saját tetemembe.

már közeledik, mint az utolsó korty pálinka,
a lányok hajából eltűnt a pántlika.

alászállok saját démonjaim közé.

deus ex machina - villan a gondolat,
áramütés pereg a hófehér csontokban.
- a boldogság csak illúzió, eufemizmus,
s az emberek mind bukott angyalok. -
hasított idegrendszerembe a felismerés,
"míg leértem a költőhöz a térre."

2014. február 14.