Zoltanus blogja (A-side)

Mocskot és tisztát

Most minden olyan tiszta,
most minden olyan mocskos.

Megrendezett káosz
a múlt töredezett csempéiből
a koszos padlószőnyegen.
Te vagy a pátosz,
mi a jelen emlékké
silányuló perceihez rácsoz.

Mocskos vagyok,
tiszta vagy.

Hántod a pillanatot.
Kérge a múlt
s a jövő a friss hús.
Belőled és belőlem.
Szerelmed szeplőtlen,
bűnösen üdvös.

Tiszta vagyok,
mocskos vagy.

Engem inhalál a tüdőd.
Tintám vagy a ronggyá
gyűrt papíron,
mire kezem rásatíroz,
majd gravíroz
mocskot és tisztát.

Ketten. Katarzis.

2013. november 1.

http://zoltanus.blog.hu/2013/04/26/a_szerelem_kusza_labirintusaban

Zöldellőn köszöntött a keserédes kikelet,
S te a méla csendben rám emelted szelíd tekinteted.
A nap sugara kecsesen ragyogott bájos arcodon,
Az új álmainkat láttam megszületni arany homlokodon.

Magadra öltötted napfelkelte mosolyod,
Megváltott lelkem már veled kóborol.
A hajnal szürke leple alatt a szívedet keresem,
S egy véget nem érő csókban meglelem.

E pillanattól csak forró ölelésedben létezem,
Te voltál, vagy, és leszel mindhalálig az életem.
A magányos évek alatt mindig rád vártam,
És benned örök időkre hazataláltam.


Egy csodás lány, Sunflower_Tunc és személyem közös alkotása.

A fiú és a lány némán sétált egymás mellett a hűvös őszi estén. A fák levelei már sárgába fordultak, a szél lágyan fújdogált. A park, ahol a lány és a fiú sétáltak, kihalt volt, nem zavarta őket senki. Itt-ott felhangzott a közeli út felől egy-egy autó motorjának hangja, de ezen kívül csak a szellő susogását lehetett hallani, ahogy megérintette a faleveleket. A nap már lenyugodott, az első csillagok megjelentek az égbolton s a Hold is halványan világította meg a csendes, nyugodt természetet, ahol a pár sétált. Tökéletes volt az alkalom egy kis nyugtató, esti sétához.

Vajon minden embernek megadatik ez a lehetőség, hogy ily költői környezetben andalogjon. Ők nem hittek ebben. Kivételesnek érezték magukat. Ez az este az övék. Kisajátították maguknak. Az élet úgy hozta, hogy meg is érdemelték.

Még a lépteik halk dobbánást is lehetett hallani. Egymás kezét fogták, és néha pajkosan, játékosan egy-egy huncut csókot loptak a másiktól. Idilli kép. Nem zavarta őket a nagyvilág gondjai, az élet minden problémája, akkor, abban a pillanatban, csak ők léteztek. A külvilág nem számított. A lány haját bájosan érintette az őszi szellő, vidám kacaját még jóval odébb is tisztán lehetett hallani. Egy arra tévedő idegen fülének akár angyali nevetésnek is tűnhetett. A lány szeme csillogott a boldogságtól, tudta, hogy ez egy olyan pillanat az életében, amit soha nem fog elfelejteni. Boldogan sétált a fiú mellett. A fiú volt az oka a lány örömének. A fiú sokat megélt, szomorú arcán is vidámság tűnt fel. És egyben büszkeség is elöntötte a lelkét a lány miatt. Büszke volt arra, hogy az övé lehetett. És a maga módján, de tiszta szívéből szerette a lányt. És a lány tudta ezt. A lány rajongott a fiúért s szintén büszke volt arra, hogy ez az átlagos fiú az övé lehetett.

Kéz a kézben sétáltak. Még fiatalok voltak, előttük állt az egész élet. S a szerelemtől bódult elméjükkel s szívükkel ezt az életet kettesben akarták tölteni.

Nem szóltak egy szót sem. Felesleges lett volna. Mind a ketten tudták, hogyan érez a másik. És ettől voltak olyan boldogak. Nem kellett kimondani egy szót sem, mégis tudták, mit érez, mit gondol a másik felük. A lány ránézett a fiú arcára s tudta, hogy az a férfi, akit keresett, aki megóvja őt még a széltől is, aki mellett nőnek érezheti magát. Akinek úgy tetszik, ahogy van. Hiába mondja mindig a fiúnak, hogy hazudik, mikor azt mondja: „Szép vagy.” A fiú, ha ránézett a lányra, egy szerelmes lányt látott, aki elrabolta az ő szívét. Nem bánta a fiú, inkább örült neki, hiszen szegény szíve annyi megpróbáltatáson ment keresztül. Nyugodtan rábízta a lányra. Tudta, nála biztonságban van. És ugyanígy a lány is tudta, hogy az apró szíve, amely szintén sok szomorúságot élt már meg, a fiúnál biztonságosabb helyen nem lehetne. Szerették egymást.

Felnéztek az égre. A nap utolsó sugarai még halványan látszódtak az esti órákban is. Abban a pillanatban egy hullócsillag röppent el fejük felett. Szép volt, fehér fénye csodálkozásra késztette a lányt és a fiút. A látvány hatása alatt egy valamint kívántak. Titokban tartották. Rettegtek attól, hogy ha kimondják, megszűnik a varázslat. Igazuk volt. Ekkor a lány, az érzelmek hatása miatt előtörő könnyekkel küszködve ránézett a fiúra. Mondani szeretett volna valamit, de a fiú a mutatóujjával megérintette a lány ajkait, és ennyit mondott:

• Tudom.

Tudta, mit szeretne mondani a lány. Talán ez volt az első szavuk a séta során. A fiú úgy érezte, hogy mondani kell valamit, csak nem tudta, hogyan mondja el. Próbálta összeszedni a gondolatait, de azok elméjében összekuszálódtak. Ha ezzel a lánnyal van, a szív átveszi az irányítást az elme felett, és ez ellen nem tudott mit tenni. Folytatták a sétát, talán körbe-körbejártak a parkban. Sok idő eltelt az indulásuk óta. A parkot már csak a lámpák pislákoló fénye, a csillagok, a Hold és a lány szemének ragyogása világította be. Az idő még mindig az a lágy, kellemes őszi hűvös idő volt. Az összekulcsolt kezüket nem eresztették el. Azon az egy szón kívül több nem hagyta el más hang az ajkukat. A szerelem nyelvén beszéltek: hol csönddel, hol csókokkal. A fiú gyakorta átölelte a lány derekát, és szorosan magához húzta, hogy érezze teste melegét. A lány örült ennek, hiszen így minél közelebb lehetett a fiúhoz. A lány talán nem is sejtette, hogy ennél közelebb már nem lehetne, hiszen ott volt benn a fiú szívében.

Egy kis idő múlva, a fiúnak sikerült összeszedni vad elméjében a gondolatokat, majd megállt, és ezáltal megállásra késztette a lányt. A lány megijedt, nem tudta, hogy miért állt meg a fiú. Aztán megértette. A fiú mondani szeretett volna valamit.

• Tudod… - mondta a fiú csendesen.

• Tudom! – válaszolt a lány, és hallgatásra kényszerítve ezzel a fiút.

Szavak nélkül megértették egymást. A szívük beszélt helyettük. Megcsókolták egymást. A közelben lévő tölgyfa mintha fagyöngyöt eresztett volna ágai alá, így téve tökéletessé a pillanatot. A fiú szerette volna így tölteni a séta hátralévő részét: csókolózva.

De a lánynak le kellett fordulnia az egyik kis úton. A fiú könnyes szemmel engedte el azt a lányt, aki oly sok örömet okozott neki. A lány is szomorú volt, hogy a fiú nélkül kell folytatnia az útját. Búcsút intettek egymásnak, és mind a ketten egyedül folytatták tovább a sétát. A Hold és a csillagok eltűntek, fellegek gyülekeztek az addig oly tiszta éjszakai égbolton. Az idő is hidegebb lett. A fák hangjai már korántsem voltak barátságosak, a lány és a fiú is félt tőlük. Ahogy egymagukban sétáltak, még érezték a másik csókjának ízét a szájukon, a másik puha érintését a kezükön.

Már hosszú ideje sétált a fiú egyedül. Hiányzott neki a lány, és remélte, hogy a lány is hasonlóképpen érez. Addig sétált az éjszakán keresztül, amíg a lábainak megszokott útról egy másik kis út kanyarodott ki. Nem tudta mitévő legyen. Folytassa-e az útját a rendes úton vagy térjen le erre az útra, ami nem tudja hová vezet. Gondolkodott ezen. Sokáig. De a fiú bátor volt, és a másik utat választotta. Elindult azon az úton, ami nem tudta hová visz. Gondolatai akörül forogtak, hogy az eddigi útnál biztosan jobb lesz. Göröngyös út volt ez, és amíg így sétált, a fejében a lányról ábrándozott. Csak ment előre, és nem nézett vissza a korábbi útra.

Már kezdett hajnalodni. A távoli horizonton már látta a nap első sugarait, ahogy vígan járják táncukat az újra csodás, őszi fényben tündöklő faleveleken. A fiú hosszasan nézte a természet játszadozását. Ám amikor folytatni szerette volna a lassú lépteit, nem tudott megmozdulni. Ugyanis a hajnali fénynek köszönhetően meglátta az út végét. Az út végén pedig ott várta a lány. A hosszú séta során már szinte elfelejtette a lány ragyogó szépségét, bájos mosolyát, vidám szemét. Addig csak a képzeletében élt. Sokszor érezte, hogy a lány segíti az útján, fogja a kezét, és a sok lépkedéstől elfáradt lábait az imádott lány gondolata hajtotta tovább. És akkor ott állt ő.

A lány már rég várt ott rá. Mikor elindult a másik úton, remélte, hogy a fiú visszatalál hozzá. Bízott a fiú képességeiben, és nagyon szerette őt. Nem sokkal azután, hogy egyedül kezdték járni az útjukat, a lány egy olyan helyre érkezett, ahol muszáj volt megállnia. Az éjszaka sötétjében is halványan világított valami az útnak azon részén. A szíve tudta, hogy itt kell megállnia. És már csak a sötétség hátralévő részét kell kivárnia. A lány az útja során végig a fiúra gondolt. Nem tudta más lekötni a figyelmét. De tudta, hogy a fiú el fog jönni. És a fiú ott állt a lánytól nem messze, földbe gyökerezett lábbal. A boldogságtól nem tudott lépni sem a lány sem a fiú. Nézték egymást. Szó megint nem hagyta el a szájukat. Majd egy hirtelen pillanatban a felkelő nap sugarai megvilágították a lány gyönyörű szép arcát, és ez elegendő bátorságot adott a fiúnak, hogy elinduljon. A lány látta, ahogy a fiú közeledik, és már nem bírta kivárni, míg odaér, ezért elkezdett szaladni a fiú felé. Arcán újra élettel telt meg, a fiúnak a boldogságtól ismét könny csordult a szemébe.

Megérintették egymást. A lány a fiú nyakába ugrott.

• Nagyon hiányoztál, és kérlek soha többé ne hagyd, hogy elmenjek mellőled! Szeretlek! – mondta a lány a boldogság mámorában úszó fiúnak.

• Szeretlek, és nem fogom hagyni, hogy elmenj. Soha többet! – válaszolt a fiú.

Már nem csitították egymást, mert tudták, érezték, hogy arra van szükségük, hogy kimondják a másiknak és hallják a másiktól. Hosszú-hosszú ideig álltak egymással szemben, ölelkezve, meg-megcsókolva a másik ajkát. Túlélték a magányos sétát, és innentől kezdve újra együtt sétálhatnak majd. És el is sétáltak. A fényben a lány régi vidámságát mutatta, aki pajkosan ölelgeti a fiút. A fiú szívébe visszaköltözött a boldogság, és féltő karokkal óvta a lányt. A fák szép sárga levelei reggel látszanak igazán. Az idő már-már tavaszias volt, a szél csak néha érintette meg a lány haját és a faleveleket. Minden a régi lett, de akkor úgy érezte a lány s a fiú, hogy sokkal jobb, mint régen volt. Már tudják mit jelent, ha nincs a másik. Hittek a szerelemben, a másik szerelmében.

Mindketten tudják, hogy lesz még olyan, hogy külön kell folytatni az útjukat, de akkor abban a pillanatban ez nem érdekelte őket. Nem számított más, csak hogy együtt vannak. A séta folyamán fog még valaki csatlakozni hozzájuk, akár többen is. De egy valami biztos: az út végére együtt fognak eljutni, kéz a kézben.

"I can be bad poet
Street poet
Shit poet
Kind poet too"

Mennyit ér a szerelem?