Zoltanus blogja (A-side)

Apám rám testálta...

Apám rám testálta
minden arcélét.

A bőrszíj selymét,
a sarokban foszlott pókhálót
könnyem tépte szét.
Az iskolában nem feleltem,
szánakozó, bárgyú tekintetek
a szemem alatti kéznyomon.

Néha szeretett.
- fáj, ne verj -

Biciklizni és repülni tanított.
Murva a térdemben - bicikliztem.
S az a koppanó hang a fülemben;
két méter, nem több,
a tenyerétől a falig
- repültem. Másnapig.

- Rothadó hús vagy már az éterben,
csont és haj. Hamu a cigim végén.
Mégis, élettanilag kódolt érzelem
a "hiányzol", a sosemvolt apakép
s az általa karcolt önkép

Most rám testálta halálát.
Más vagyok, mint te, apám.

2013. november 1.

Adott egy dolog. Egy olyan dolog, ami számunkra fontos és kedves. És elromlik. De mi képesek vagyunk megjavítani. Nem eldobjuk, megjavítjuk. És az a dolog, ha nem is villámcsapásra, de újra rendben fog működni, és ez után már sokkal jobban fogunk vigyázni rá, mint korábban. Sokkal kedvesebb lesz a szívünknek.

Megbocsájtani mindig tudni kell. Főleg szakításnál igaz. Bocsássunk meg, és emlékezzen ránk örökké, hogy tudjuk, nem volt hiába, hogy szerettük. Igaz a mondás, hogy pont az a személy tud minket a legjobban megbántani, akit a legjobban szeretünk. Tehetünk úgy, mintha nem is számított volna soha, de legbelül tudjuk, hogy aki egyszer a szívünkben volt, az örökké ott marad, mert ha igazán szerettünk valakit, az az érzés sosem múlik el. Pont ezért nehéz egy új embert találnunk, akit szerethetünk, mert az előző személy nyoma itt van bennünk. Ilyenkor mindig az a bizonyos Republic-szám jut az eszembe: "Ha bárki jönne, ki helyemre lép, mondd el neki, milyen szép volt a nyár." És reménykedjünk abban, hogy az illető emlékezni fog ránk, és talán egyszer a gyerekeinek majd elmeséli, hogy igen apának/anyának volt egy olyan személy az életében, akit nem lehet elfelejteni.

We expected something
Something better than before.
We expected something more.

Do you really think you can just put it in a safe behind a painting
Lock it up and leave?
Do you really think you can just put it in a safe behind a painting
Lock it up and leave?

Walk away now and you're gonna start a war.

A fiú és a lány némán sétált egymás mellett a hűvös őszi estén. A fák levelei már sárgába fordultak, a szél lágyan fújdogált. A park, ahol a lány és a fiú sétáltak, kihalt volt, nem zavarta őket senki. Itt-ott felhangzott a közeli út felől egy-egy autó motorjának hangja, de ezen kívül csak a szellő susogását lehetett hallani, ahogy megérintette a faleveleket. A nap már lenyugodott, az első csillagok megjelentek az égbolton s a Hold is halványan világította meg a csendes, nyugodt természetet, ahol a pár sétált. Tökéletes volt az alkalom egy kis nyugtató, esti sétához.

Vajon minden embernek megadatik ez a lehetőség, hogy ily költői környezetben andalogjon. Ők nem hittek ebben. Kivételesnek érezték magukat. Ez az este az övék. Kisajátították maguknak. Az élet úgy hozta, hogy meg is érdemelték.

Még a lépteik halk dobbánást is lehetett hallani. Egymás kezét fogták, és néha pajkosan, játékosan egy-egy huncut csókot loptak a másiktól. Idilli kép. Nem zavarta őket a nagyvilág gondjai, az élet minden problémája, akkor, abban a pillanatban, csak ők léteztek. A külvilág nem számított. A lány haját bájosan érintette az őszi szellő, vidám kacaját még jóval odébb is tisztán lehetett hallani. Egy arra tévedő idegen fülének akár angyali nevetésnek is tűnhetett. A lány szeme csillogott a boldogságtól, tudta, hogy ez egy olyan pillanat az életében, amit soha nem fog elfelejteni. Boldogan sétált a fiú mellett. A fiú volt az oka a lány örömének. A fiú sokat megélt, szomorú arcán is vidámság tűnt fel. És egyben büszkeség is elöntötte a lelkét a lány miatt. Büszke volt arra, hogy az övé lehetett. És a maga módján, de tiszta szívéből szerette a lányt. És a lány tudta ezt. A lány rajongott a fiúért s szintén büszke volt arra, hogy ez az átlagos fiú az övé lehetett.

Kéz a kézben sétáltak. Még fiatalok voltak, előttük állt az egész élet. S a szerelemtől bódult elméjükkel s szívükkel ezt az életet kettesben akarták tölteni.

Nem szóltak egy szót sem. Felesleges lett volna. Mind a ketten tudták, hogyan érez a másik. És ettől voltak olyan boldogak. Nem kellett kimondani egy szót sem, mégis tudták, mit érez, mit gondol a másik felük. A lány ránézett a fiú arcára s tudta, hogy az a férfi, akit keresett, aki megóvja őt még a széltől is, aki mellett nőnek érezheti magát. Akinek úgy tetszik, ahogy van. Hiába mondja mindig a fiúnak, hogy hazudik, mikor azt mondja: „Szép vagy.” A fiú, ha ránézett a lányra, egy szerelmes lányt látott, aki elrabolta az ő szívét. Nem bánta a fiú, inkább örült neki, hiszen szegény szíve annyi megpróbáltatáson ment keresztül. Nyugodtan rábízta a lányra. Tudta, nála biztonságban van. És ugyanígy a lány is tudta, hogy az apró szíve, amely szintén sok szomorúságot élt már meg, a fiúnál biztonságosabb helyen nem lehetne. Szerették egymást.

Felnéztek az égre. A nap utolsó sugarai még halványan látszódtak az esti órákban is. Abban a pillanatban egy hullócsillag röppent el fejük felett. Szép volt, fehér fénye csodálkozásra késztette a lányt és a fiút. A látvány hatása alatt egy valamint kívántak. Titokban tartották. Rettegtek attól, hogy ha kimondják, megszűnik a varázslat. Igazuk volt. Ekkor a lány, az érzelmek hatása miatt előtörő könnyekkel küszködve ránézett a fiúra. Mondani szeretett volna valamit, de a fiú a mutatóujjával megérintette a lány ajkait, és ennyit mondott:

• Tudom.

Tudta, mit szeretne mondani a lány. Talán ez volt az első szavuk a séta során. A fiú úgy érezte, hogy mondani kell valamit, csak nem tudta, hogyan mondja el. Próbálta összeszedni a gondolatait, de azok elméjében összekuszálódtak. Ha ezzel a lánnyal van, a szív átveszi az irányítást az elme felett, és ez ellen nem tudott mit tenni. Folytatták a sétát, talán körbe-körbejártak a parkban. Sok idő eltelt az indulásuk óta. A parkot már csak a lámpák pislákoló fénye, a csillagok, a Hold és a lány szemének ragyogása világította be. Az idő még mindig az a lágy, kellemes őszi hűvös idő volt. Az összekulcsolt kezüket nem eresztették el. Azon az egy szón kívül több nem hagyta el más hang az ajkukat. A szerelem nyelvén beszéltek: hol csönddel, hol csókokkal. A fiú gyakorta átölelte a lány derekát, és szorosan magához húzta, hogy érezze teste melegét. A lány örült ennek, hiszen így minél közelebb lehetett a fiúhoz. A lány talán nem is sejtette, hogy ennél közelebb már nem lehetne, hiszen ott volt benn a fiú szívében.

Egy kis idő múlva, a fiúnak sikerült összeszedni vad elméjében a gondolatokat, majd megállt, és ezáltal megállásra késztette a lányt. A lány megijedt, nem tudta, hogy miért állt meg a fiú. Aztán megértette. A fiú mondani szeretett volna valamit.

• Tudod… - mondta a fiú csendesen.

• Tudom! – válaszolt a lány, és hallgatásra kényszerítve ezzel a fiút.

Szavak nélkül megértették egymást. A szívük beszélt helyettük. Megcsókolták egymást. A közelben lévő tölgyfa mintha fagyöngyöt eresztett volna ágai alá, így téve tökéletessé a pillanatot. A fiú szerette volna így tölteni a séta hátralévő részét: csókolózva.

De a lánynak le kellett fordulnia az egyik kis úton. A fiú könnyes szemmel engedte el azt a lányt, aki oly sok örömet okozott neki. A lány is szomorú volt, hogy a fiú nélkül kell folytatnia az útját. Búcsút intettek egymásnak, és mind a ketten egyedül folytatták tovább a sétát. A Hold és a csillagok eltűntek, fellegek gyülekeztek az addig oly tiszta éjszakai égbolton. Az idő is hidegebb lett. A fák hangjai már korántsem voltak barátságosak, a lány és a fiú is félt tőlük. Ahogy egymagukban sétáltak, még érezték a másik csókjának ízét a szájukon, a másik puha érintését a kezükön.

Már hosszú ideje sétált a fiú egyedül. Hiányzott neki a lány, és remélte, hogy a lány is hasonlóképpen érez. Addig sétált az éjszakán keresztül, amíg a lábainak megszokott útról egy másik kis út kanyarodott ki. Nem tudta mitévő legyen. Folytassa-e az útját a rendes úton vagy térjen le erre az útra, ami nem tudja hová vezet. Gondolkodott ezen. Sokáig. De a fiú bátor volt, és a másik utat választotta. Elindult azon az úton, ami nem tudta hová visz. Gondolatai akörül forogtak, hogy az eddigi útnál biztosan jobb lesz. Göröngyös út volt ez, és amíg így sétált, a fejében a lányról ábrándozott. Csak ment előre, és nem nézett vissza a korábbi útra.

Már kezdett hajnalodni. A távoli horizonton már látta a nap első sugarait, ahogy vígan járják táncukat az újra csodás, őszi fényben tündöklő faleveleken. A fiú hosszasan nézte a természet játszadozását. Ám amikor folytatni szerette volna a lassú lépteit, nem tudott megmozdulni. Ugyanis a hajnali fénynek köszönhetően meglátta az út végét. Az út végén pedig ott várta a lány. A hosszú séta során már szinte elfelejtette a lány ragyogó szépségét, bájos mosolyát, vidám szemét. Addig csak a képzeletében élt. Sokszor érezte, hogy a lány segíti az útján, fogja a kezét, és a sok lépkedéstől elfáradt lábait az imádott lány gondolata hajtotta tovább. És akkor ott állt ő.

A lány már rég várt ott rá. Mikor elindult a másik úton, remélte, hogy a fiú visszatalál hozzá. Bízott a fiú képességeiben, és nagyon szerette őt. Nem sokkal azután, hogy egyedül kezdték járni az útjukat, a lány egy olyan helyre érkezett, ahol muszáj volt megállnia. Az éjszaka sötétjében is halványan világított valami az útnak azon részén. A szíve tudta, hogy itt kell megállnia. És már csak a sötétség hátralévő részét kell kivárnia. A lány az útja során végig a fiúra gondolt. Nem tudta más lekötni a figyelmét. De tudta, hogy a fiú el fog jönni. És a fiú ott állt a lánytól nem messze, földbe gyökerezett lábbal. A boldogságtól nem tudott lépni sem a lány sem a fiú. Nézték egymást. Szó megint nem hagyta el a szájukat. Majd egy hirtelen pillanatban a felkelő nap sugarai megvilágították a lány gyönyörű szép arcát, és ez elegendő bátorságot adott a fiúnak, hogy elinduljon. A lány látta, ahogy a fiú közeledik, és már nem bírta kivárni, míg odaér, ezért elkezdett szaladni a fiú felé. Arcán újra élettel telt meg, a fiúnak a boldogságtól ismét könny csordult a szemébe.

Megérintették egymást. A lány a fiú nyakába ugrott.

• Nagyon hiányoztál, és kérlek soha többé ne hagyd, hogy elmenjek mellőled! Szeretlek! – mondta a lány a boldogság mámorában úszó fiúnak.

• Szeretlek, és nem fogom hagyni, hogy elmenj. Soha többet! – válaszolt a fiú.

Már nem csitították egymást, mert tudták, érezték, hogy arra van szükségük, hogy kimondják a másiknak és hallják a másiktól. Hosszú-hosszú ideig álltak egymással szemben, ölelkezve, meg-megcsókolva a másik ajkát. Túlélték a magányos sétát, és innentől kezdve újra együtt sétálhatnak majd. És el is sétáltak. A fényben a lány régi vidámságát mutatta, aki pajkosan ölelgeti a fiút. A fiú szívébe visszaköltözött a boldogság, és féltő karokkal óvta a lányt. A fák szép sárga levelei reggel látszanak igazán. Az idő már-már tavaszias volt, a szél csak néha érintette meg a lány haját és a faleveleket. Minden a régi lett, de akkor úgy érezte a lány s a fiú, hogy sokkal jobb, mint régen volt. Már tudják mit jelent, ha nincs a másik. Hittek a szerelemben, a másik szerelmében.

Mindketten tudják, hogy lesz még olyan, hogy külön kell folytatni az útjukat, de akkor abban a pillanatban ez nem érdekelte őket. Nem számított más, csak hogy együtt vannak. A séta folyamán fog még valaki csatlakozni hozzájuk, akár többen is. De egy valami biztos: az út végére együtt fognak eljutni, kéz a kézben.