Kábé

Kábé

szóval, ez itt a finálé...
olyan jelentéktelen. olyan piszlicsáré.

lelomboztak a tajtékzó idegek.
túlcifrázott és túlhordott idegen
a lezüllött kirstályfaluban.
kipállott zakóhalmazok az utcán
erjedve kicsapódnak az érzésben -
sajognak és szembeköpnek.
holmi istenek, mégis eltörnek

a vérvonal fojtó szorításában,
és a pergő percek nem gyógyítják
a túlhullott filléreket.
száműzött szalmaözvegy a rapidrandin -
égető billog, mint személyes kereszt,
és vandálként felcímkéznek a boltban.

mikor a kábé elágazik a valótól.

ott vagyok minden kacifántban,
a sárga házban ugráló elefántban
és az el nem lépett, nyegle táncban.
lehorzsolt sebeken varként pattogok,
de eltemet a gazdasági együttható,
bérem a szavak közötti szóköz:
rozsdaként síneken kattogok.

aládúcolom önmagam sármját
és a fogatlan kurvák báját,
majd imaként rebegek a papíron,
mint slampos szöveghóhér
és kiürült rímzsák.

kergetem a valamit,
miközben bevonzom a nihilmágnest,
fülembe zizeg a tétova és a szeretlek.

leszakadt lelkeken galoppozik Pégazosz.

2014. október 7.