Egy elfeledett versem

Harmónia

Sötét, baljós hegyek ormai tornyosulnak előttem,
máskor elbűvölő, zöld lankák tűnnek el mellőlem.
A szilaj folyó sodrása teszi sebessé utam,
fuldoklásom figyelik, bús szempár felettébb mulat.

Szélben hajló, magas tölgyfák árnyéka vetül reám,
fellegeken túl, hófehér mezőkön szemem ellát
a veszedelmes, végtelen világ valós végéig,
de szemem behunyom, és így lesz semmivé a lét is.

Hadd öntözzék ott könnyeim a terméketlen talajt,
ahol csak elvétve köszönt be a megváltó tavasz,
ám eljő a virágszirmokkal borított kikelet,
s a múzsa csókja tollamba perzseli az ihletet.

2012. június 30.