Egy árva a csillagkorláton

Zoltanus•  2015. június 30. 19:04

Egy árva a csillagkorláton

mindannyian a ragyogásba szökünk,
öntudatlanul és megfoghatatlanul
a nihilszerű édenbe áradnak
romlandó lelkünk darabkái,
hisz egyszer eljön az összeomlás,
de még a vég előtt fellázadnak
az akolban töltött rózsás órák.

(édesanyám káprázó szelídsége
már csak villanás a megtűrt űrben,
és a sírjáig vezető golgotán
kavicsok, göröngyök és orgonák
kavalkádját facsarom önmagamban,
mégis, a madarak tovább csiripelnek,
hamis hangon, a nélkülegangon.)

anyátlan és apátlan korcsként
szédülök a kietlen pusztaságon,
mert még élek, mert még zihálok:
tabula rasaként a csillagkorláton,
s amíg a múlt kísért, a jövő kacsint,
összebújnak árvaságommal holmi
díszbe öltöztetett, sóvár ódák.

gyűröm a semmit,
álomtalan éjszakák incselkednek,
és miközben minduntalan zuhanok,
súlyos emlékek omlanak véremre.

meddő némaság skiccelte ráncait
lidérces arcélemre.

2015. június 30.

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!

designo2015. július 9. 13:49

Ezt a hozzászólást a szerzője törölte.

Zoltanus2015. július 1. 14:33

Köszönöm szépen.

Rozella2015. július 1. 13:31

Súlyosnak érződik valóban,...de nagyon szép vers.

"... még élek, mert még zihálok:
tabula rasaként a csillagkorláton,
amíg a múlt kísért, a jövő kacsint,
összebújnak árvaságommal holmi
díszbe öltöztetett, sóvár ódák..."

Zoltanus2015. július 1. 12:09

Igen, sajnos.

skary2015. július 1. 04:51

és így múlik el a lééét