Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Egy árva a csillagkorláton
Zoltanus 2015. június 30. 19:04
Egy árva a csillagkorláton
mindannyian a ragyogásba szökünk,
öntudatlanul és megfoghatatlanul
a nihilszerű édenbe áradnak
romlandó lelkünk darabkái,
hisz egyszer eljön az összeomlás,
de még a vég előtt fellázadnak
az akolban töltött rózsás órák.
(édesanyám káprázó szelídsége
már csak villanás a megtűrt űrben,
és a sírjáig vezető golgotán
kavicsok, göröngyök és orgonák
kavalkádját facsarom önmagamban,
mégis, a madarak tovább csiripelnek,
hamis hangon, a nélkülegangon.)
anyátlan és apátlan korcsként
szédülök a kietlen pusztaságon,
mert még élek, mert még zihálok:
tabula rasaként a csillagkorláton,
s amíg a múlt kísért, a jövő kacsint,
összebújnak árvaságommal holmi
díszbe öltöztetett, sóvár ódák.
gyűröm a semmit,
álomtalan éjszakák incselkednek,
és miközben minduntalan zuhanok,
súlyos emlékek omlanak véremre.
meddő némaság skiccelte ráncait
lidérces arcélemre.
2015. június 30.
designo2015. július 9. 13:49
Ezt a hozzászólást a szerzője törölte.
Zoltanus2015. július 1. 14:33
Köszönöm szépen.
Rozella2015. július 1. 13:31
Súlyosnak érződik valóban,...de nagyon szép vers.
"... még élek, mert még zihálok:
tabula rasaként a csillagkorláton,
amíg a múlt kísért, a jövő kacsint,
összebújnak árvaságommal holmi
díszbe öltöztetett, sóvár ódák..."
Zoltanus2015. július 1. 12:09
Igen, sajnos.
skary2015. július 1. 04:51
és így múlik el a lééét