Ecce homo!

Ecce homo!

álmomban férfi voltam:
oly tetterős, oly rendíthetetlen
a foltozott és útra kész bőröndök
kesze-kusza labirintusában,
hol részeg angyalok és ördögök
torzsalkodásában zaklatnak
a hántolt, érinthetetlen ösztönök.

álmomban férj voltam:
gesztenyefák és hársfák lombjainak
takarásában végleg számot adtam
rongyos esküm vörös asszonyának
fehér csontjaimmal és szűk gondjaimmal;
ő az, ki rőt, selymes bársonyon
felvarrja leszakadt inggombjaimat.

álmomban apa voltam:
a szülőszobák zöldje és tárcája,
a szigor pálcája, egy gyermek bálványa,
s amíg suta ismerősök csevegtek
elvadult ágyékom szentté avatásán,
addig én könnyezve ábrándoztam
húsom és vérem szelíd kacagásán.

álmomban szerető voltam:
az ágy végéig nyújtózó magányban,
a felágaskodó vessző árnyékában
elfoszlik, elfakul a kegyelem,
s miközben szétáradt a szentlélek,
túlontúl átfeslettem a mély határon
az átkefélt, túlromlott éjszakákon.

álmomban herceg voltam:
figyeltem a szentségek torzulását,
ám holmi jámbor birkák csupán
csodálták egy zsarnok ámokfutását,
míg kevély kastélyaim és katedrálisaim
gubancos gránitköveiben megláttam
eljövendő királyságom bukását.

(álmomban újra herceg voltam,
és a herceg álmában kisfiú voltam,
aki apátlan, anyátlan kelléke
egy elkorcsosult árnyékképnek
és a múló keseríven feldereng
az ember ködös kráterében
egy gyermek arcélének emléke.)

álmomban ikon voltam:
meghágott szajhák rohadásában
és zegzugos bordélyok fogságában
roppant láncaimért gyóntam.

herceg! szenvedélyben szenvedtél,
vágyat ziháltál és szerelmet lélegeztél.

2016. szeptember 15. 10:55