Az ikon - A szadista kaller balladája

Zoltanus•  2014. április 30. 16:35

Az ikon
A szadista kaller balladája

...mert elenyészik minden a mohóság tükrén.

a taksát rátok testálom:
limlom jegyeket a patinás lélekvesztőn,
mi nyikorogva, dohogva kattan
ezen a vég nélküli állomáson,
túl a vágyódáson.
kifakult a karszalag,
kimerült a búcsúcédula,
de az ostor bársonya, mint a masszázs
áramlik a sápadt arcokon,
a homlokon ráncolódó karcokon.
- belétek tapostam a rendszert.

rébuszmosolyok a remegő kezek,
és a levegőbe gyűrődnek a fecnik,
a kékkabátba rohadnak.
egy aládúcolt angyal a pokolban,
egy narkót nyeldeklő narrátor,
egy élet a tört fehér járókereten,
és egy tisztességes polgár:
kínozza őket az édes rozsdán,
mi a szemében megdicsőült oltár.

rekkenve izzad a pénztárca,
amint a vadászó-gyűjtögető,
rokokó modorának silánya
körbeszaglik a vásznon,
és ninccsé áporodik a kedv.
kivehetetlen tintafolt
a megszülető emlék,
haragba ömlik a bosszúnedv.
kitüremkedő, szakadt zsebe
árnyékot vet a semmin.
fékezés. borulás. leszállás.
virgonc vigyor ülepedik.
blicc. büntet. vendetta.

börleszkké torzuló sitcom:
kacéran kacagott a hajnali nap
a villamossínen agonizáló istenre.
ronccsá olvadva, lélegzetért kapkod
ez az aranyfoglalatú, megkopott ikon.

alázizegett az elmúlás.

- Bellerophónként manifesztálódik a sejt,
mint pillér a skizofrénia felett,
és az önmagába harapó Chimaera
csontvázán galoppozik Pégazosz;
prüszköl és visszhangzik.


teljesen emberi.

2014. április 29-30.

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!