Felehold

Nem lüktet már a régi szív

Emlékszem rád, ahogy lassan felnőttél... Ahogy tegnap néztelek, felvillant bennem a kép a kislány korodból, és összevetettem azzal ma hol tartunk, mennyit változtunk. Talán eszünkbe sem jut kik voltunk, csak azt látjuk akikké lettünk, vagy akik lenni szeretnénk. Az érzések is velünk kopnak, hullámoznak ahogy napos nappalokra esősek jönnek. Hol tartunk? Nem tudom. A napok csak peregnek, és elmosódott mozdulataid hordom magammal. Emlékezem, mert sok pillanatot őrzök a régi érzéseidből: pillantások, érintések, vággyal teli összebújások. Ma meglassult minden, az idő pereg, de közeledésünk csigamódban araszol. Az időt lessük talán változik valami, talán ami vágy máshol járt egy kicsit enged, egy kicsit megkopik, elereszt végre, és az érzelmek káosza is letisztul. Elvesztegetettnek érzem azt az időt amit távol voltam lélekben, és türelmetlen vagyok, mert azzal próbálom kompenzálni hogy most sokat és gyorsan éljük az életünk.Persze az ember egyszer szerelmes lesz, de ezt nem tudjuk irányítani, ez vagy van, vagy nincs. Mi döntjük el ugyan, de hozzá adódnak a körülmények, hozzá adódnak a tettek. Tovább lépni sem tud az ember egyik pillanatról a másikra, és a megbocsátás is könnyebb szóval mint szívvel. Hallgatlak, mert szeretem hallani a hangod, és szeretem tudni mi van veled, s talán a lélek kapu is megnyílik és láthatom az érzéseid, érezhetem a szíved mit rejt. Mit várok tőled? Semmi olyat amit erővel tudnál adni. Csak az őszinte érzéseket, szeretetet, ha van szerelmet, vágyódást, örömöt, érintést...csak azt amit szívből adsz. Ha nem megy, nem megy. Én itt vagyok és várok rád. Nehéz? Mi nem nehéz az életünkben? Minden nehéz, és küzdelem. Küzdünk olyan dolgokért amik ott hevernek előttünk és csak le kellene hajolni érte, de ennél azért körülményesebbek vagyunk, és várunk a napsütésre, a szélre, az esőre. Mindig másra mint ami adatott. Én itt vagyok, és te is itt vagy. Keressük a szavaink az érzéseink, keresem a kaput a szívedhez, és ha megvan a kapu keresem a kulcsot...pedig lehet már nyitva is van...mutasd meg a helyemet benne...

Szirma az elmevirágnak
Kifogyhatatlanul őrzi a színveretet,
És szikra apró neuron adta vitte
Mozdulatát, finom kezedet.
Érzem a színben s fogtam a szót
Szemed csillaga lángolt,
S fűzöld harmatba hajnali napja
Űz bele bordót.
Én suttogtam suhogva
Szél szelébe bánata szívnek,
A szív zenéje epedése
Nova lobbanások elenyésznek.
Habzó bort ver a tócsán
Sisteregve az estre eső jön,
Mossa a port, szennye a világnak
Ázik a bőrön.
S én lehelet, suta pillanata
Szikra a szájon,
Néz szemed, én távolodom
Hagyva hogy fájjon.
S tűnődőn tova árnyként
Rejlek az éjbe,
Minden ottfeledett mozdulatod
Nektár elmém méze.
S még titkon ablakod fürkészve
Az égen csillagok járnak,
Színtelen mégisálmaim
Valóra válnak.