Felehold

Zolank•  2017. január 10. 19:41

Honvágy

 

Fagyra fűz az ágas, lángot lehel a kút,Kemény telét fehérre húzta jó apó.

Földjeim pihentek tört tenyér kenyerén,

S napon omlón simult a porra hó.

Heves szívedben füstmeleg, hollót rejt

Tornyod karcsú fénye mily messze ér,

Betyárok vonása gyermeked arcán

Ősi sír kisértet nyomába lép a dér.

Hervadt akácfa kóró reng alant,

S felett szélmalom vitorláz repül.

Főutca útja várba járva partjain

Nyárfalomb emlék feszül.

Arcomba festi sárga fátyolát

Erőtlen táncolva százezer sugár,

Mosolyba olvad szívemben a tél 

Ha a nappal az én hazatalál.

7 hozzászólás
Zolank•  2017. január 8. 18:50

Szívszakadásig

 

Nem lüktet már a régi szív

Csupa boltozat sziklaív.

Kőkoszorú. Kő(nny)csepp hull...

A szerelem elhalkul... elhalkul.

Csillagok között él dalom.

Csendben dúdolom, suttogom.

Más ne hallja meg, kit keresek?

Ne tudja meg, ne tudja meg.

Ha fáj a sziklaszív, reped,

Remeg ha lát, s némán eped.

Bár vesznék e földi létben én

Mint e kín a szív mélyén.

Hasítja ék, járja métely,

Maradj. Ne menj még el.

Állj csak úgy mintha szóltam volna.

Mintha nem a szívem, de szám is szólna.

Had nézzem szemeid íriszét,

Szelíd tekinteted éterét,

Had vesszek el még egy pillanatra,

Egy pillanatra enyém volna,

Puha ajkad a számon...

Ez ez enyém. Ez az álom.

3 hozzászólás
Zolank•  2017. január 8. 18:34

Gyújts Gyertyát

 

"Á. G. nem felejtünk"

Add a lángot az enyészetnek!

Mert mi volt pillanat,

Legyen! Maradjon, égjen képbe!

Ne lepje por! Ne lepje még le!


Legyen ikon sárga szikra,

Vakító csillagrobbanás.

Égesse bőrünk, perzselje szívünk,

Ne legyen több! ...De ne legyen más.


Cseppnyi kvarc, mi csillog

Tenyerünk aranyán.

Apró lélek sárga szárnya

Mi reszketve fázik Őszi fán.


Legyen hang, madárcsicsergés

Mi úszik tarka rétek felett.

Vagy a hold bíbor szine

Mi a nyugvó napra mered.


Legyen benne lelke 

Minden lélegzetbe,

Úgy mintha a hajnali harmat is

Csak érte lenne.


Kísérje a szeretet túl azon

Hová beleshet napunk.

Szeressünk érte túl azon

Míg szeretni képesek vagyunk.

3 hozzászólás
Zolank•  2017. január 5. 15:47

Tűzfalak magányában

 


 

Salétrom pelyhek téli édenében, málló vakolat erdők között

Rejtezik a lét ténye, a valóság, mit a hiúság fedez el a szem elől.

Halódom… lassú tüzén a társadalomnak, omlik a húsom,

Keserű tény a „nincs tovább lépnünk”. Az Én megöl.

Megrepedt. Vízfakadt. S talán tisztára mossa sorait a vetésnek,

És a mindent elnyelő habzó hullámok csendes öbölbe enyésznek el.

Legyen a tenger, az én tengerem hol születik magva a reménynek,

 Hol a révület ködéből a népek téli hipnózisukból eszmélnek fel.

2 hozzászólás
Zolank•  2015. július 21. 23:58

Kicsavart..

 

Kicsavart izmokkal küzdöm az elveszettért...

1 hozzászólás
 
Következő
123