Zerge blogja
elvont
pillanatra kitágult életem
összeszűkül egy röpke máratehetünk úgy, hogy mozdulatlan a tegnapunkaz évszakok pártája állókép minden rendezett, tökéletescsak mi nem illünk a képbetizenegy
attól amiért szürke vagyok, még lehetnek rózsaszín álmaim
tíz
Napszakok, napok kezdenek lemaradni rólam. Lassan a lényegtelenségre csupaszítva állok és egyedüli göncöm a szomorúság.
cogito, ergo...
már oly régóta tanulom a felnőtté válást, de, ugyanott tartok: az első pillanat mikor az arcomon éreztem a fényt. Megtanulunk járni, beszélni, érezni, értelmezni az érzést és folyton visszakanyarodunk a tudatlansághoz. Pontosan emlékszem az első találkozásomra az ősszel. Ekkor tudatosult bennem a nyár. Gyermekkorom ősze.. sokszínű volt, benne a bükkerdő színeivel, a hiuzzal, az a valami aminek tekintetét a tarkómon éreztem és aminek a látványától földbegyökereztem: vad és gyönyörű. Ösztönös félelem, hisz kettőnk közül, ő volt a nagyobbik ragadozó.
Emlékszem arra a pillanatra, mikor először jutottam fel a hegycsúcsra. Csak én voltam, a nap, meg a szél.Alattam terült el a mesésen szép táj. Kicsit olyan volt, mintha láthatatlan szárnyaim nőttek volna és, mégis, akkor éreztem leginkább a talajt. Emlékszem, megpróbáltam álmodni, anélkül, hogy elszabadulnék a valóságtól, ám valahogy mindig boldogabbat ígért az álom.Emlékszem az első fűszálra, ami a megrepedt aszfaltból bujt elő. Nos, ki az erősebb?Megéltem az elszakadást, azt a kétségbeesést, mit a gyász nyújt és akkor indult el bennem egy új élet.Annyira természetes, hogy egy nő életet adjon egy gyermeknek, mondják, ez az élet rendje, pedig nem.Ez, egy csoda. Mikor a vajudóban voltam és felcsendült az első gyermeksírás, potyogtak a könnyeim. Az ápolonő, unottan nézett rám:- Annyira nem borzasztó a szülés, mondta..csakhogy azok a meghatodottság könnyei voltak. És, ugyanúgy, mint azelőtt kilenc hónappal, éreztem, nem vagyok méltó ehhez az ajándékhoz. És, már előre fájt minden pofoncsapás, amit az élet Neki tartogat. Furcsa ciklus. Megszületett a gyermekem és én, nem méhembe, de valahova mélyre magamba temettem édesanyámat.Szóval, oly régóta tanulom, de még mindig nem tudom, hogyan kell felnőni. Azt mondják: eddig korán volt, most már késő!
mindig
egy lépéssel mögötted
elkésve
én akartam így:
ízlelni lépteid
ki nem hült, már elfeledt
emlékeid
csak most merészkedtem fel
arcodig
magasság= szabadság
és mégis
én soha nem éreztem
tériszonyt
mindmáig