Zerge blogja

Zerge•  2015. július 22. 19:00

elvont

pillanatra kitágult életem 

összeszűkül egy röpke mára

tehetünk úgy, hogy mozdulatlan a tegnapunk

az évszakok pártája állókép

 

minden rendezett, tökéletes

csak mi nem illünk a képbe

Zerge•  2015. július 21. 13:23

tizenegy

attól amiért szürke vagyok, még lehetnek rózsaszín álmaim

Zerge•  2015. július 18. 17:07

tíz

Napszakok, napok kezdenek lemaradni rólam. Lassan a lényegtelenségre csupaszítva állok és egyedüli göncöm a szomorúság.

Zerge•  2015. július 15. 23:42

cogito, ergo...

már oly régóta tanulom a felnőtté válást, de, ugyanott tartok: az első pillanat mikor az arcomon éreztem a fényt. Megtanulunk járni, beszélni, érezni, értelmezni az érzést és folyton visszakanyarodunk a tudatlansághoz. Pontosan emlékszem az első találkozásomra az ősszel. Ekkor tudatosult bennem a nyár. Gyermekkorom ősze.. sokszínű volt, benne a bükkerdő színeivel, a hiuzzal, az a valami aminek tekintetét a tarkómon éreztem és aminek a látványától földbegyökereztem: vad és gyönyörű. Ösztönös félelem, hisz kettőnk közül, ő volt a nagyobbik ragadozó.

 Emlékszem arra a pillanatra, mikor először jutottam fel a hegycsúcsra. Csak én voltam, a nap, meg a szél.Alattam terült el a mesésen szép táj. Kicsit olyan volt, mintha láthatatlan szárnyaim nőttek volna és, mégis, akkor éreztem leginkább a talajt. 

Emlékszem, megpróbáltam álmodni, anélkül, hogy elszabadulnék a valóságtól, ám valahogy mindig boldogabbat ígért az álom.

Emlékszem az első fűszálra, ami a megrepedt aszfaltból bujt elő. Nos, ki az erősebb?

Megéltem az elszakadást, azt a kétségbeesést, mit a gyász nyújt és akkor indult el bennem egy új élet.

Annyira természetes, hogy egy nő életet adjon egy gyermeknek, mondják, ez az élet rendje, pedig nem.

Ez, egy csoda. 

Mikor a vajudóban voltam és felcsendült az első gyermeksírás, potyogtak a könnyeim. Az ápolonő, unottan nézett rám:

- Annyira nem borzasztó a szülés, mondta..csakhogy azok a meghatodottság könnyei voltak. 

És, ugyanúgy, mint azelőtt kilenc hónappal, éreztem, nem vagyok méltó ehhez az ajándékhoz. És, már előre fájt minden pofoncsapás, amit az élet Neki tartogat. 

Furcsa ciklus. Megszületett a gyermekem és én, nem méhembe, de valahova mélyre magamba temettem édesanyámat.


Szóval, oly régóta tanulom, de még mindig nem tudom, hogyan kell felnőni. Azt mondják: eddig korán volt, most már késő!

Zerge•  2015. július 15. 13:14

mindig

egy lépéssel mögötted

mindig
elkésve
én akartam így:
ízlelni lépteid
ki nem hült, már elfeledt
emlékeid
csak most merészkedtem fel 
arcodig
magasság= szabadság 
és mégis
én soha nem éreztem
tériszonyt
mindmáig