Zenon blogja

S lám, várakozásunk megérlelődött,

mert nem mindig kapjuk meg azonnal

mit kérünk, s mit számon kérünk.

Idő foglyaiként hiába sürgettük eljövetelét

virágzásnak, tavasznak.

Nyarunk látványtervét Patyomkin városok adták

sokáig és félszeg bimbózásom a beteljesedés

szűkmarkúságának szólt csak.

Hogy Júliám voltál és az maradtál, nem kérdőjelezhető.

Hiába űztek minket karanténba sorsok,

betegségek, terhek. A kiváltság, a kiváltottság

egymás életének párhuzamosan futó síneinek

távolságának leküzdése. Egy parány, a kövekkel

rakott köztes térben, de már nem egymás mellett

haladnak. Együvé oldódik a tér, görbül, fonódik.

Már nincs idő, mert Univerzumunk eggyé vált.

Nincs külön, nincs Nélküled, nincs bizonytalanság.

Áthaladtunk a titkos barlangon, tapogatózva

falain megleltük egymás kezét.

Stimuláló fény a jövendő, benne megannyi leendő múlt,

mire emlékezni fogunk és egyszer örök jelenben élünk – Együtt.

Most, mikor a tél kábulatából virágok vágynak elő,
S hajadba kerülnek a belőlük font koszorúk,
Most, mikor táncba kezd a rét, és levélgyémántok hajtanak ki,
Most születtél meg.
Most fájt ki először édes leheleted,
Ne sírj hát!

Kétszer vajúdottam, gyámoltalanom!

Engesztelhetetlen vagy.
Megnyomorítottalak, megnyomorítottak, megnyomorítottál.
Sápadt párnákon hintaszédülésben nyugszik örök profilod,
Félárva lányságod tisztítótüze zihált a bosszú egéből zuhanva,
Menyegződre titkon éjt vontam Neked,
S Te mégis belevágtál
Húsomba,
Majd nyílt tereken szürcsölted más Napok bódítását.
Zakatolva kijött a négylevelű,
És a here felépítette Veled magányod házát.

Titkon belesve kapudon csak félhomály csordult ki szobádból,
Hol álmatlan vagy és temetetlen lelkek elsiratták könnyeid.

Én árvám!
Ki vigyáz Rád?
Most, mikor mámor kell, mikor hazátlan lettél?
Most, mikor ágyazni készülsz, és mákonyt íratsz fel?

Völgyeid súlyosak, hegyeid sziklásak,
De tenned kell.
Elégszer hívtak.

Megfestettél,
Megszerettél,
Beléd vontál.

Most... most is vársz,
És én elmegyek Hozzád!

Minden hajnal rózsákat kelt, 

Aztán emelkedj ám beszédre,

Vonulj a látótérbe és mondd el,

Mondd el mindazt, amit kell.

Hadd hallja a jónép e toron,

Hogy valaha, egykoron

Lantot ragadva vígadtunk

S nevettünk e pórokon,

S köpj a szemükbe.

Nekem pázsitot hozz,

Sok pitypangot,

Járj ki hozzám,

Koccints a halmokon.

S esténként szegd le fejed,

mikor a nagy csöndbe belezokogsz,

majd tán hiszed, hogy megszokod

a daltalan folyók moraját.

Szerelmem!

Könnyezem.

Misztikus tó partján állok büszkén,