Zenon blogja

Néha, mikor az idő megáll,
S a csend az álmaimba száll,
Árnyak nyílnak a falakon,
S a lét bilincsét feloldhatom.

Egy kert hív, hol holdvirág kél,
A patakban csillagfény beszél,
A lombok közt lebegve járok,
S nem érintem többé e világot.

Bánat suttog, de távolról,
A szívem már nem fáj, nem szól,
S te ott vársz, mozdulatlanul,
Mint emlék, mely sosem fakul.

Szemedben éjbe oldott fény,
Hangodban régi költemény,
Egy másik világból jött szellő
Simít, akár egy túlvilági felhő.

Ó, titkos kert, rejts el újra,
Hol álom és halhatatlanság
Összefonódik minden fűszálban,
És az idő csak visszhang a fákban.
Te vagy a csendem, menedékem,
Az elveszett világ kapuja,
Hol éjjelente élhetek még
Veled, a ködbe bújva.

Léptek nyoma se hull a földre,
Itt minden hangtalan örökre,
Fák rejtenek, mint templomi falak,
Ágaikon ezüstszárnyú madarak.

A tó tükrén nem látszik arcom,
Csak a múlt, mit már nem tartok,
De karodban nem kérdez senki,
Csak a szívünk mer lélegezni.

S ha hajnal vérzik át a fátylon,
A kert elnémul, szétfoszlik álmom,
De bennem él, mint rejtett ima,
S újra nyílik minden éjszaka.

Züllött éjek jönnek sorra, a félelem zihál,

A részegségben széthullt világ széttaposva már. 

Pállott szájú némber csorda újabb koncra vár, 

A szép, új reggel bemocskolva, izzadtságban áll.

Imát mormol korhely kedvvel: ez Bibliánkon nyál!

Megül rá a légypiszok és mind fejünkre száll!

Gőgös képpel némán szemlél silónkban a nyár, 

Kényeskedve játszani kezd és kioldja a zárt...

(1988)

A halál szaga körülleng
Éteri és bomló
A Mennyek zászlajai lobognak
Égnek a Kínok füstoszlopai
Belül nincs semmi
kívül sincs semmi

Körbejár az Idő
Megfulladt
Vak
Ostoba
Gyarló

Már nem esendő
Pernye száll
Vége

Gonosz hiedelmek rabja
átkot szül, és foganatja
nem bogoz lelken kötést,
Nem űz lázat,
Nem óv, nem védelmez.
 
Csak képeit ragasztgatja,
Szemeimet kilukasztja,
Sérelmeit így dagasztja,
gúnyt ölel szándékosan odacsap,
szép kezével sem törődik,
Ritka békét sem kér.
 
Őröli a mantrát:
Bűnös, bűnös - hagyjál!
Elege van, véget szít,
Soha semmit nem enyhít,
nem bocsát, falhoz állít,
Kudarcot hív, abban bízik,
Nem bennem, aki itt ír.
 
Akkor sírj hát! Cinkos nyálka,
Elvetélő, édes mátka,
gyönggyel kivarrt nyoszolyába',
Tipegős, lassú mosolyába
és a merev, üres táncba,
nem békül, bár neki járna
kerek erdő közepébe,
Annak is egy fa tövébe
egy kis idő pihenésre,
pihegésre, ölelésre.
 
2016.10.05.

Karmazsin Napba karmoltam,
Sikítva, félve harcoltam,
Ájultan feküdtünk merülten,
Ágyúink forrón hevültek.

Fekete óceán hullámán,
Fekete könnyek tajtékján,
Sötétbe vitt el naszádunk,
Fekete pokolba leszálltunk.

Fehérbe öltözött a templomkert,
Fehér kórus himnuszt énekelt,
Fehér kelmére vetkőzött a táj,
Fehér minden, de karmazsin a szád.

Karmazsin rózsáim kinyíltak,
Karmazsin hajnaltól riadtak,
Karmazsin árnyék a falakon,
Karmazsin hattyúk a tavadon.

Fekete viharban fekete szél,
Fekete válladon fekete fény,
Fekete galaxis eltűnik nyomtalan,
Fekete bájital nem oltja szomjamat.

Fehéren sóhajt most fentről a menny,
Fehérlő záportól tűnik a szenny,
Fehérre mossa viseltes énünket,
Kibontja valódi, fehérlő lelkünket.

Karmazsin vallomás tüzeli testemet,
Karmazsin pántlikád szabadon viseled,
Karmazsin szerelem átemel mindenen,
Karmazsin szerelem igazi, higgy nekem!

2019.05.02.