Zenon blogja

Minden hajnal rózsákat kelt, 

Búsakat és vöröseket,

Minden dél itt zakatol bent,

Hangod üdve erősítse fel.

Minden jövő belőled fakad,

Szinkronéveink forrása alatt,

Mit kutattunk másik életünkben,

Várva, hogy holttá tegye szégyenünket.

Most cirógatás nélküli a hold,

Lámpásnak kicsi, s nem old,

olvasni jobb, bárhol is jobb,

S a kertekbe kutya csahol.

Vak ébrenlétet hoz

A hiányod, mi fenn dobol

A tetőkön és drága lángot

remegtet gázórám - fázom. 

2014.04.14.

Misztikus tó partján állok büszkén,

Hol magasba törnek az ágaim.

Légzőgyökereim, mint megannyi gyermekem

Most érted sóhajtanak, szerelmem.

 

A nap túlnan lenyugszik, a parkra sötét borul,

Az utak sejtelmesen idézik lépteidet.

Hűvös szél rezgeti meg az ősfák leveleit

S fent a dombtetőn ódon kastély torzója ásít.

 

Lombom egy része a tóba hajlik,

Így issza szomjasan szerelmedet.

Nyílnak virágaim sötét éjbe,

Bűvös illatot ontva a légbe.

 

A hold felnevet, fahídon szellő kacag,

Ezüstbe borul a park, messze tűz lobban,

Az éjfél távoli harangszót kondítja,

S velem minden a Te nevedet szólítja.