Zenon blogja

Most nyugovóra tér a kör,
Sötét parkok mélyén megengedő a vágy,
Ásít egy hintaszék, megcsörrentve magát,
Szunnyadó feketébe lép az éjszaka.

Lelkem karistolja hiányod a magasba,
Pásztázó reflektorokkal üzen Hozzád,
Aranyló nap hívja a reggelt sírva,
Mint én Téged itt, Veled átitatva.

2015.02.03.

Régóta szeretlek.
Valaha sötétben éltél,
Melegben, vakon,
Nyugtató dobbanások érleltek,
Az első lélegzeted fújtam Beléd,
Én voltam a lepedőd, tested új burka.

Ott voltam a téren, én voltam a hintád,
Csodálkozó szemedben a nyár, majd az első hó,
Kezedet fogtam kezdeti lépteidnél, hogy el ne ess,

 
Megmutattam a titokzatos éjszakát, a csillogó égboltot,
Ott voltam, mikor Rád simult a paplan, ha fáztál,
Az első napon az iskolában a padban ültem, vittem a táskád,
Ott voltam, mikor megrepedt leányságod karmazsinja,
Elaltattalak és ébresztettelek,
Szeled voltam és fürdőd,
Igéztem gyönyörű tested.

Most is itt vagyok,
Nyugtató dobbanásaimmal,
Ritmust adva életednek,
Meleget fúvok köréd,
Betakargatlak,
Ne félj,
Szeretlek,
Mindig Veled leszek.

Szeretem a hajad kelmét,
A pici árkokat homlokodon,
Szeretem kontúrját füleidnek,
A nyakad vágyott ívét
Szeretem arcod és molyolyod,
mi halk zenével csitítja a bánatot.
Szeretem vállaid gömbjét,
Tested eleganciáját,
Védtelen kettősét emlőidnek,
És köldököd titkát,
Szeretem ősléted bizonyítékát,
Comjaid érzékeny belsejét,
mik selyemnél finomabb érentésűek,
Szeretem gyönyört ébresztő lábaid egészét,
Érintést vonzó formáját,
Szeretem a csókod,
Szeretem jelző nélkül mindened,
Szeretlek.

2014.11.21.

Eltévedtünk, nem talállak.
Álom volt, gyönyörűm!
Ne félj, a volt lesz.
Kiérdemelted trónusod,
Miért hát,
Miért kár?
Miért?

Csapongó csillag,
Csillámlón villan.
Szerelem csillag,
Megadón illan.

Köszönt megint a pára,
Dús rétekben futnak a lábak,
Éjjeli hamunkat szórjuk a kékbe
Várva a gyóntató gógyulást kérve.

Ó, Szépségem!
Te nem alkonyulsz,
Hozzád nem ér a homály,
Tánc vagy, az egyetlen,
Minden ritmusod bennem dobban,
Üteme szakadék-sziklákat robbant.

Szerelmem!
Szépségem!
Gyünyürűm!
Andikám!

S lám, várakozásunk megérlelődött,

mert nem mindig kapjuk meg azonnal

mit kérünk, s mit számon kérünk.

Idő foglyaiként hiába sürgettük eljövetelét

virágzásnak, tavasznak.

Nyarunk látványtervét Patyomkin városok adták

sokáig és félszeg bimbózásom a beteljesedés

szűkmarkúságának szólt csak.

Hogy Júliám voltál és az maradtál, nem kérdőjelezhető.

Hiába űztek minket karanténba sorsok,

betegségek, terhek. A kiváltság, a kiváltottság

egymás életének párhuzamosan futó síneinek

távolságának leküzdése. Egy parány, a kövekkel

rakott köztes térben, de már nem egymás mellett

haladnak. Együvé oldódik a tér, görbül, fonódik.

Már nincs idő, mert Univerzumunk eggyé vált.

Nincs külön, nincs Nélküled, nincs bizonytalanság.

Áthaladtunk a titkos barlangon, tapogatózva

falain megleltük egymás kezét.

Stimuláló fény a jövendő, benne megannyi leendő múlt,

mire emlékezni fogunk és egyszer örök jelenben élünk – Együtt.