Zenon blogja

Néha, mikor az idő megáll,
S a csend az álmaimba száll,
Árnyak nyílnak a falakon,
S a lét bilincsét feloldhatom.

Egy kert hív, hol holdvirág kél,
A patakban csillagfény beszél,
A lombok közt lebegve járok,
S nem érintem többé e világot.

Bánat suttog, de távolról,
A szívem már nem fáj, nem szól,
S te ott vársz, mozdulatlanul,
Mint emlék, mely sosem fakul.

Szemedben éjbe oldott fény,
Hangodban régi költemény,
Egy másik világból jött szellő
Simít, akár egy túlvilági felhő.

Ó, titkos kert, rejts el újra,
Hol álom és halhatatlanság
Összefonódik minden fűszálban,
És az idő csak visszhang a fákban.
Te vagy a csendem, menedékem,
Az elveszett világ kapuja,
Hol éjjelente élhetek még
Veled, a ködbe bújva.

Léptek nyoma se hull a földre,
Itt minden hangtalan örökre,
Fák rejtenek, mint templomi falak,
Ágaikon ezüstszárnyú madarak.

A tó tükrén nem látszik arcom,
Csak a múlt, mit már nem tartok,
De karodban nem kérdez senki,
Csak a szívünk mer lélegezni.

S ha hajnal vérzik át a fátylon,
A kert elnémul, szétfoszlik álmom,
De bennem él, mint rejtett ima,
S újra nyílik minden éjszaka.

Hol voltál,
Hol nem voltál?
Erdő mélyén,
Ott aludtál.

Valahova messze
El kéne mennünk,
Egy édeni kertbe,
Hogy virágot szedjünk,
Csodás világról
Szól most az álmom,
Hol Együtt vagyunk
Mindörökre!

Egyszer voltál,
Hol nem voltál?
Mezőn jártál,
Ott táncoltál.

Egyetlen mátkám,
Szépséges árvám,
Gyönyörűségem,
Édes mézem,
Kívánlak téged
Mindenképpen,
Hívjalak újra
Szenderkémnek!

Hol voltál,
Hol nem voltál?
Fa odvában,
Ott álmodtál.             

Merre talállak,
Hol rejtőzöl?
Egyre kereslek,
Nagyon szeretlek,
Jöjj ki a rétre
A hajnali fénybe
Hívjalak újra
Szenderkémnek!

(2021)

Az álom körbe-körbejár,

Hanno álma rám talál.

A parkban járok egymagam,

Hannoként most én is.

Az ősi parkban ősi fák,

Ez az álom mindig visszajár,

A lombok alján bágyadt fény, 

Most Hanno vagyok én is.

A pázsit szép és gondozott,

A tavasz zsong és illatoz',

Az ösvény mellett kis patak,

Most Hanno vagyok én is.

De egyre beljebb húz a vágy, 

Egyre vadabb már a táj, 

Karmos végű liánok,

 Fölsebzik a testem.

De ne félj, ne félj!

Ó, ne félj, nincs veszély! 

De ne félj, ne félj! 

Ó, ne félj, hisz Hanno már nem él!

S az álom körbe-körbejár,

Hanno álma rám talál, 

A parkban járok egymagam, 

Hannoként most én is.

(1986 - a felvétel is)

Züllött éjek jönnek sorra, a félelem zihál,

A részegségben széthullt világ széttaposva már. 

Pállott szájú némber csorda újabb koncra vár, 

A szép, új reggel bemocskolva, izzadtságban áll.

Imát mormol korhely kedvvel: ez Bibliánkon nyál!

Megül rá a légypiszok és mind fejünkre száll!

Gőgös képpel némán szemlél silónkban a nyár, 

Kényeskedve játszani kezd és kioldja a zárt...

(1988)

A halál szaga körülleng
Éteri és bomló
A Mennyek zászlajai lobognak
Égnek a Kínok füstoszlopai
Belül nincs semmi
kívül sincs semmi

Körbejár az Idő
Megfulladt
Vak
Ostoba
Gyarló

Már nem esendő
Pernye száll
Vége