Yume blogja

Lám az ember, itt van, önmagába zárva, számtalan elvárással. Miért olyan nehéz csak lenni, egyszerűen, tapasztalni, megélni?

Körbevettük magunkat az elvárás és veszteség falaival. Ha valami jót tapasztalunk, a félelem mérgezi a lelkünket tovább. 

Örülni, tisztán, könnyen, mint a lélegzet. Vajon létezik ilyen felhőtlenség?

Talán nem csalódunk másokban, nem szükségszerű pofonnak megélni, ami történik az egyszerűen, csak van.

A fájdalom ott lakozik a csalódásban, elkerülhetetlen,  de minek szenvedünk?

Már nem vonz a szétszórt sokaság!
Határ, lélek és gondolat nélkül cselekedni, oly nagy erő? Állatias tompa terror magunk ellen!
Uralni mi vágy és beteg önbuzgalom, az egó játéka, csak emberi küzdelem.
Lehet e igaz szeretet a sokaság sűrűjében? Hol fejed kapod combok, mellek, tárgyak közepette? Testet ölt a halál, tisztelni mi csorba képtelen lelkem!
A vakság, s fájdalom nem Szerelem! Hamis való, mi belőlünk fakad! Ráhúzva, béklyóban sikolt a szeretett Tárgy, de emberek vagyunk, a tett csorba, akár a testben rab tiszta tudat.
Nyugalom, ékes bölcs világ, tudatos szabad való, édes álom szememben! Megtalálni a cél!
Mikor eljön a Való, édes béke lesz a jutalom, s kőszikla Magány!

Semmibe mártott pátosz felleg, feledni forgó körhintában, zúgó fejjel, áh lehetetlen! Találni úgy sem lehet, jön, ha csak egy perc is, talán örökbe fagy.

Szabadság a lélek gyümölcse vagy. Nincs oly csoda, mi valaha visszaadhat.

Tudni a pillanatot, s tompa tollában ékesen ragyogni. A mocskot és magasztost épp úgy befogadni.

Érezni a talaj lomha lüktetését, selymes szélben a levelek éberségét.

Mond,

van e oly állapot, mi pótolhatna?

Oh bíbor borom, torkom cirógatva kering kóbor lelkemben.

Szabad Szerelem örök rabod lettem..