Jónás Tibor YoTi blogja

A déli szélben nem hűltem nagyon,
Mikor fánkot sütöttek a napon.
E szép nyári kedden unalmamban,
Nem sokra volt gondom gondolatban.

De fantáziám szűk szegletében,
Az üresség sűrű erdejében,
Jött egy ötlet, nem igen tűnt rossznak,
Mihez némi köze volt a hossznak.

Megnézem hát, hogy mi meddig érhet,
Mi minden az, mibe beleférhet,
Szélben és hosszban jól megvizsgálom,
Szépen letoltam hát a nadrágom.

Megtaláltam ott a hosszú hernyót,
Minek se lába, se szeme nem vót,
Egy szál szőrt se láttam sima hátán,
Tapadt is kezem a kiskabátján.

Próbáltam erre, arra rávenni,
Szépen felöltözni, levetkezni.
Húztam, vontam és néztem meddig ér;
- Magányos játék csak e szenvedély.

Épp, ahogy voltam a játék csúcsán,
Mért éreztem magam olyan furcsán?
Csak, mert hallottam egy gyermek nevet,
Mikor hívtak enni ebédemet.

S mint mindig, úgy három évesen,
Fogtam kis talicskámat csendesen,
Felálltam én a jó, meleg porból,
E szép emlékkel a gyerekkorból.

(Nem saját szerzemény, e-mail-ben kaptam, de egyet értek vele.)

A magyar nyelv szépségeiről sokat lehetne beszélni, hiszen nem csak
Európában számít egyedülállónak. Az angolok például már nem értik
Shakespeare 1600-as évek körül íródott műveit, azok eredeti
nyelvezetét "óangolnak" nevezik. Érdekes belegondolni, hogy az azóta
eltelt majd' 400 évben mennyit változott a nyelvük. Velük ellentétben
azonban mi, magyarok a mai napig megértjük pl. az Ómagyar Mária
Siralom 1300as évekre datált hangzását.
...és, hogy mit mondanak a külföldiek a magyar nyelvről? Néhány idézet:

Grimm Jakab meseíró (XIX. század), aki egyben az első német
tudományos nyelvtan megalkotója is: "a magyar nyelv logikus és
tökéletes felépítése felülmúl minden más nyelvet".

N. Erbersberg bécsi tudós (XIX. század): "Olyan a magyar nyelv
szerkezete, mintha nyelvészek gyülekezete alkotta volna, hogy
meglegyen benne minden szabályosság, tömörség, összhang és
világosság."

George Bernard Shaw drámaíró (az amerikai CBC-nek adott interjújában
sokkal bővebben kifejtve) mondta: "Bátran kijelenthetem, hogy miután
évekig tanulmányoztam a magyar nyelvet, meggyőződésemmé vált: ha a
magyar lett volna az anyanyelvem, az életművem sokkal értékesebb
lehetett volna. Egyszerűen azért, mert ezen a különös, ősi erőtől
duzzadó nyelven sokszorta pontosabban lehet leírni a parányi
különbségeket, az érzelmek titkos rezdüléseit."

Grover S. Krantz amerikai kutató: "A magyar nyelv ősisége
Magyarországon /.../ meglepő: úgy találom, hogy átmeneti kőkori nyelv,
megelőzte az újkőkor kezdetét /.../ az összes helyben maradó nyelv
közül a magyar a legrégebbi."

Ove Berglund svéd orvos és műfordító: "Ma már, hogy van fogalmam a
nyelv struktúrájáról, az a véleményem: a magyar nyelv az emberi logika
csúcsterméke." (Magyar Nemzet 2003. XII. 2. 5. o.)

Teller Ede atomfizikus halála előtt pár évvel ezt mondta Pakson:
"...Új jeles felfedezésem, miszerint egy nyelv van, s az a magyar."
(Mai Nap, Budapest, 1991. 9.)
Nem különös-e, hogy a magyar tudomány minden erőt bevetve igyekszik
lefokozni a magyar nyelvet, ám a külföldi szakvélemények ennek az
ellenkezőjét hangsúlyozzák: nyelvünk egyedülálló nagyszerűségét,
ősiségét, mi több, van ki a magyar nyelv Kárpát-medence-i ősi volta
mellett is kiáll.
A genetikai eredményekből már tudjuk: teljes joggal.)

De ne csak a nyelvünket, hanem annak teremtő erejére vonatkozó
véleményekre is figyeljünk:
Isaac Asimov scifi író: "Az a szóbeszéd járja Amerikában, hogy két
intelligens faj létezik a földön: emberek és magyarok."

Enrico Fermi olasz atomfizikustól mikor megkérdezték, hogy hisz-e az
űrlakókban, azt válaszolta: "Már itt vannak, magyaroknak nevezik
őket!"

A magyar anyanyelvű nagy matematikusok is többször vallották: hja,
magyar anyanyelvvel könnyű nagy matematikusnak lenni.
/VARGA CSABA : Mire lehet büszke a magyar (részlet)/

És ami mosolyt csalhat az arcotokra: Gyimóthy Gábor (Firenze 1984. X.
12.) Nyelvlecke című írása. Figyeljétek meg, hogy a mozgást kifejező
igére hányféle szinonimát használ! Talán a számok annyira nem is
lényegesek, mint a magyar nyelv gazdagságának ténye. Talán nincs is a
földön még egy ilyen nyelv, mint a mienk! Szerintem joggal lehetünk
büszkék rá.

Gyimóthy Gábor: Nyelvlecke

Egyik olaszóra sodrán,
Ím a kérdés felmerült:
Hogy milyen nyelv ez a magyar,
Európába hogy került?

Elmeséltem, ahogy tudtam,
Mire képes a magyar.
Elmondtam, hogy sok, sok rag van,
S hogy némelyik mit takar,

És a szókincsben mi rejlik,
A rengeteg árnyalat,
Példaként vegyük csak itt:
Ember, állat hogy halad?

Elmondtam, hogy mikor járunk,
Mikor mondom, hogy megyek.
Részeg, hogy dülöngél nálunk,
S milyen, ha csak lépdelek.

Miért mondom, hogy botorkál
Gyalogol, vagy kódorog,
S a sétáló szerelmes pár,
Miért éppen andalog?

A vaddisznó, hogy ha rohan,
Nem üget, de csörtet - és
Bár alakra majdnem olyan
Miért más a törtetés?

Mondtam volna még azt is hát,
Aki fut, miért nem lohol?
Miért nem vág, ki mezőn átvág,
De tán vágtat valahol.

Aki tipeg, miért nem libeg,
S ez épp úgy nem lebegés, --
Minthogy nem csak sánta biceg,
S hebegés nem rebegés!

Mit tesz a ló, ha poroszkál,
Vagy pedig, ha vágtázik?
És a kuvasz, ha somfordál,
Avagy akár bóklászik.

Lábát szedi, aki kitér,
A riadt őz elszökell.
Nem ront be az, aki betér . . .
Más nyelven, hogy mondjam el?

Jó lett volna szemléltetni,
Botladozó, mint halad,
Avagy milyen őgyelegni?
Egy szó - egy kép - egy zamat!

Aki "slattyog", miért nem "lófrál"?
Száguldó hová szalad?
Ki vánszorog, miért nem kószál?
S aki kullog, hol marad?

Bandukoló miért nem baktat?
És ha motyog, mit kotyog,
Aki koslat, avagy kaptat,
Avagy császkál és totyog?

Nem csak árnyék, aki suhan,
S nem csak a jármű robog,
Nem csak az áradat rohan,
S nem csak a kocsi kocog.

Aki cselleng, nem csatangol,
Ki "beslisszol", elinal,
Nem "battyog" az, ki bitangol,
Ha mégis: a mese csal!

Hogy a kutya lopakodik,
Sompolyog, majd meglapul,
S ha ráförmedsz, elkotródik.
Hogy mondjam ezt olaszul?

Másik, erre settenkedik,
Sündörög, majd elterül.
Ráripakodsz, elódalog,
Hogy mondjam ezt németül?

Egy csavargó itt kóborol,
Lézeng, ődöng, csavarog,
Lődörög, majd elvándorol,
S többé már nem zavarog.

Ám egy másik itt tekereg,
- Elárulja kósza nesz -
Itt kóvályog, itt ténfereg.
Franciául, hogy van ez?

S hogy a tömeg miért özönlik,
Mikor tódul, vagy vonul,
Vagy hömpölyög, s mégsem ömlik,
Hogy mondjam ezt angolul?

Aki surran, miért nem oson,
Vagy miért nem lépeget?
Mindezt csak magyarul tudom,
S tán csak magyarul lehet. . .!

A kés

Ferenc nemigen törődött a napszakokkal, éjjel és nappal elérhetőnek kellett lennie.

A fúrótornyok nem pihennek, a leállás olyan ritka, mint a fehér holló, talán a torony árát is elvinné.

Ma sem aludt sokat. Az olajkitermelés gőzerővel folyik napok óta.

Sietett vissza a hálószobájába, hogy kipihenje röpke percek alatt, azt a néhány órát, amit az éjjel munkával töltött. Szörnyű, ha az ember nélkülözhetetlen, ugyanakkor felemelő is, néha. Főleg így, hogy még becsületesen meg is fizetik. Magyarországon sokan szeretnének ennyit keresni.

Az apja megint eszébe jutott:

- " Már régen elküldtem az E-mailt, de még mindig nem kaptam választ. Biztosan megint új kártyapartnereket talált az öreg." - gondolta.

"Nem tudom, miért nem keres magának egy takaros menyecskét?" - vetődött fel benne a kérdés.

"Bár jobb, ha én nem szólok semmit, hiszen már a reményt is feladtam. Kinek kell egy negyvenes, munkamániás, egoista, karrierista bolond? Az én családom a munkatársaim, és az otthonom a torony.

Még az apám is olyan messze került tőlem térben és időben - vagy én tőle -, hogy lassan azt is elfelejtem, hogy néz ki. Egyébként is, miben reménykedhetnék még, hiszen legtöbbször úgy érzem, győzött a mókuskerék." - morfondírozott magában.

Megfogta az ajtó kilincsét, amikor valaki utána kiáltott.

- Mister! Hívatja a főnök.

" A fenébe!" - gondolta -, majd visszafordult, a főnök irodája felé vette az irányt, és közben abban reménykedett, hogy nem kap újabb feladatot.

Amikor belépett a szűk, de kényelmes irodába, az első, ami feltűnt neki, az a komorság, ami a főnök arcán ült. Most, a mindig magabiztos ember, mintha bizonytalan lett volna egy kicsit.

" Mister Ferpléj ! - szólította meg amerikanizálódott nevén, amit otthon úgy mondanak Ferpéli - Szomorú hírt kell Önnel közölnöm. Sajnos az édesapja három nappal ezelőtt kórházba került. Sajnálom! Ígérem, mindent megteszek, hogy mielőbb meglátogathassa."

Ezt meg kellett emészteni, ezért néhány másodpercre szüksége volt, hogy az eddig soha el nem képzelt helyzetet rámontírozza a valóságra, majd megszólalt:

" Uram, nem szükséges, hogy áltasson. Jól tudom, hogy napokba telne, amíg szerez helyettem egy másik szakembert. Nem fogok addig várni, azonnal indulok, ha kirúg, akkor is."

" Ezt, talán nem kellett volna - gondolta -, de már mindegy. "

Miközben - a választ meg sem várva - kifordult az iroda ajtaján, az aggódás után a rémület lett rajta úrrá: " Mi lesz, ha tényleg kirúgnak!? Nekem ez az életem! " - kiáltott fel magában.

De nem fordult vissza. Feladott mindent gondolatban a hálószobájába vezető úton. Lassan ment, hogy időt hagyjon magának arra az esetre, ha mégis meggondolná a dolgot és vissza akarna menni magyarázkodni, még megtehesse. Bár, valahol tudta, hogy ez sosem fog bekövetkezni, neki ez túlságosan megalázó lenne.

Egy világ dőlt össze benne. Nem hitte volna, hogy olyan probléma létezik, aminek a megoldását nem tudná. De, mégis létezik. Felháborítónak érezte, hogy csak néhány dolgot akar, és mégis úgy tűnik, mintha mindent akarna. De a munkahely megőrzése és az édesapjával való találkozás, együtt most nem létező dolgok. " Hihetetlen! Olyan sok ez?" - tette fel a kérdést magában.

" Mindennek vége…" - gondolta.

"Talán, mégis van Isten…, hiszen az égből jött a segítség."- mormolta magában, amikor a repülőtér felé száguldó helikopter ablakán bámult kifelé elmerengve a történteken.

- Négy óra telt el azóta, hogy a főnökét faképnél hagyta. A kollégája, akivel együtt járt egyetemre, és aki valaha a legjobb barátja volt, talán már megbarátkozott a fúrótoronnyal. Isteni szerencse az is, hogy a főnök azonnal beleegyezett a helyettesítésébe. Főleg úgy, hogy a barátja csak egy idegen a számára.

Négy órával ezelőtt, mikor a helikopter leszállt a fúrótoronyra, még nem tudta, hogy itt a megoldás. Viszont, amint meglátta régi barátját és kollégáját, a nap is szebben kezdett sütni. "Jó, nagyon jó sőt, csodálatos dolog a tanulmányút." - dicsérte magában azt a bevett szokást, hogy tapasztalatgyűjtésre küldik kútról kútra a mérnököket, már ha nem Ő az, akit küldenek. -

Peregtek az agyában a gondolatok, és már nyomát sem érezte a reggeli fáradtságnak.

A budapesti kórházakat nem lehet összekeverni az amerikai kórházakkal. Jellegzetes az állapotuk.

"Azért itt is sok szív kellhet a gyógyításhoz." - gondolta.

Bement hát. Mikor benyitott a kórterembe, körbe nézett és megpillantotta édesapját, aki világos színével és soványsága miatt, szinte elveszett az ágynemű között.

Az ágyához lépve, szótlanul homlokon csókolta, mire a kis öreg erőtlenül átölelte.

" Szervusz édes fiam! " - mondta. " Meddig maradhatsz?" - kérdezte.

"Még ma indulnom kell vissza és félévig maradnom kell, különben elveszítem az állásom és azzal az életem is. " - válaszolta Ferenc.

Nehezen folytatták el a beszélgetést. Általában elegendő volt a levelezés az Interneten ahhoz, hogy mindent tudjanak egymásról. Most a lényeges kérdés - amit nem tudni miért, talán félelemből csak később tett fel Ferenc - az volt, hogy miért került be az apja a kórházba.

Az öreg nem válaszolt rá, amire jó ürügyet szolgáltatott az éppen feltálalt vacsora.

Mikor az öreg nagy nehezen felült az ágyban és neki kezdett a vacsorájának - ami két zsemléből és egy kockasajtból állt -, erőt vett magán és belekezdett abba a monológba, amiről Ferenc mindig azt remélte, sohasem kell majd hallania.

" Fiam tudod, nem akartalak zaklatni a problémáimmal, most meg olyan hirtelen jött ez a kórház, hogy már nem tudtalak értesíteni. A szomszédasszonyom - áldjam a szívét - értesítette a főnöködet, mert téged nem ért el. Ugye, nem haragszol? Nem fogok neked hazudni. Az orvos azt mondta….

A mindenit, de életlen ez a kés, a zsemlét sem viszi! " - kezdett egyszerre zsörtölődni az öreg.

" Hát meg kell élesíteni - mondta Ferenc olyan hangon, mintha egy kisgyermeknek mondta volna, aki nem tudja, mitől működnek a kések -, most vettem egy modern élesítőt Amerikában, de sajnos ott is hagytam a fúrótornyon. " - fejezte be mondanivalóját, amitől az egész még értelmetlenebbé vált.

Majd megállt az öreg keze. Merengve nézte a szétcincált zsemlét és hirtelen megszólalt:

" Talán már holnap… , de előbb, mint jövő hét." - mondta.

Azt mondják, az ember számára csak az létezik, amit meg tud érteni, amiről fogalmat tud alkotni, ami hasznos a számára, amivel tud mit kezdeni. Ebben a pillanatban a világ Ferenc számára megszűnt létezni. A kórterem hangjai elnémultak, nem érezte a fertőtlenítő szagát, a vaságy szélének nyomását a combja alatt és elfelejtette a szavakat, ha egyáltalán mondania kellett volna valamit.

Ugyanis nem volt mit mondani. Mindketten értették az ember számára érthetetlent, tudták a jövőt és a múltat, megbénította mindkettőjüket a tehetetlenség.

Néhány percnyi némaság és néhány üres szó után, Ferenc az órájára pillantott, majd az apjára, aki

 - hogy fia dolgát megkönnyítse - enyhe mosollyal az arcán, fejével bólogatva, ölelésre tárta kezeit. 

Elbúcsúztak. Mikor Ferenc távozóban a kórterem ajtajához ért, az apja utána kiáltott:

" Fiam! A kés! Azt mondtad, meg kell élezni. Különben hogy vágom el a zsemlét? "

Ferenc visszalépet, szótlanul elvette a kést, és kirohant a látogatóktól és fehérköpenyes orvosoktól zsúfolt, keskeny kórházi folyosóra. Úgy tartotta összeszoruló markában, mintha most rögtön bele akarná vágni valakibe.

SZERTESZÉT

Szanaszét szálló

Szertelen szeretet,

Szabadon szerez

Szomorú szíveket.

Szerteszét szórva,

Szendén sziszegve,

Szarkalábat szállít

Szele a szemekre.

Szavától szenvedek,

Szerelmet szomjazom,

Szomjamat szüntetni

Sziszifuszi szorgalom.

Szakítson szeletet

Szavad a szívemből,

Szívemnek szava

Szóljon a szívedből!

(Ez az írásom megtalálható a beküldött verseim között.) 

ALKONYI FÉNYBEN

Így, állj nyugodtan, szépen,

Merengve az alkonyi fényben

S majd a rét mélyzöld pázsitjára,

Lassan simul lelkem szárnya,

Nyugvó fényben fűre szállt,

Tested puha árnyékára!

Tárd szét karod s érezd,

A libbenő esti szél,

Melyben a sóhaj útra kél,

Hol szemet szárít, hol meg

Cseppnyi könnyet fakaszt,

De sosem érzed ugyanazt!

Behunyt szemmel öleld át

E csillámló, esti, szép világot,

Hagyd megpihenni válladon

A szívszorító boldogságot

S lágyan siklik majd át lelkeden

Sok ezer lángot gyújtó érzelem!

De mielőtt szemed behunyod,

Gondolkodj, vajon tudhatod:

Kinek mit jelent most a szép

És mit a múltban a jó

És, hogy hová, merre tart

A múlt, e vihar tépte hajó?

Hidd, reményt kelt e hangulat

S egy régi érzés újra élhet!

Mert nem félsz már a holnaptól,

Ki időt lopott a tegnaptól,

Hogy rabolva lelkes álmot

Zúzza szét a boldogságot.

Hát most, itt, a sejlő fényben,

Gyúljon parázs szívedben, mélyen,

És e szép világot, ha illanni véled

S a való képei visszatérnek,

Csak szólj nekem s a fuvallatnak,

És a tűnő, alkonyi fénynek!

(Ez az írásom megtalálható a beküldött verseim között.)