A "fordulat"
Gyötrődés
Én Istenem, de kívántam
Hozzád menni az imámban!
Úgy kerestem az itatót,
ahol nyájad inni szokott...
Csak meredtem csillagokra,
mozgásukba beleforrva
ott feszültek fönn, az égen,
titkok-szőtte messzeségben.
Szóm a hallgatásba fáradt,
pedig vittem az imámat,
de egy örvény kifosztotta,
s rongyként lábam elé dobta...
Tudtam, hogyha megtalállak,
megöleled az imámat,
s kétség-szítta áradásnak
szavaidból vetek gátat!
Vágta
Ismered a világ gyönyörű csarnokát?
Ott futtatja kedvem szilaj paripáját!
Nincsen benne harag, amikor az fordul,
előle a bánat kínlódva ellódul.
Egyetlen ereje
temérdek jókedve,
szikrázó sörényét
rázza az egekbe!
Karámajtót fölszakítja,
örömökbe szabadítja!
"Féled-e a vágtát, gazdám,
száguldásom hegyek hátán?
Jössz-e vélem szélben szállni,
habbá lenni fönn az égen?"
Gyorsan fölszedelődzködtem,
víg szívembe erőt vettem,
s csak nevettem, csak nevettem,
csak nevettem önfeledten!
Áldozat
Szikláknak vemhére fahasábot teszek,
szívem dobogása pumpál arra nedvet
Szivárványt fon bensőm arcodnak fényéből,
dallamba forrt testem elperdül a Földről
Mekkorát lépnék én trónod grádicsára!
Szívem az örömtől nem bírnám cipelni
Pedig de kívánnám Telébed vinni,
Neked megmutatni azt, amivé tetted!